karácsony

Ismét elröppent egy hét, úgy, hogy jóformán alig csináltam valamit. Ebben nagyon jó vagyok ám. :) Kedden találkoztam Márkkal, de mivel törölték a gépét és csak későbbivel tudott jönni, a várva várt Mao-nézés elmaradt. Helyette sétáltunk egyet a Tienanmenen, bevetettük magunkat a hutongokba, kajáltunk, és gusztustalanságokat néztünk. Egyszer teszek majd fel ezekről képet, de még túl friss az élmény.
Szerdán pedig elérkezett a várva várt Szenteste. De először is egy kis bevezető, hogy a kínaiak miként képzelik el a szeretet ünnepét. Már hónapokkal ezelőtt felállították az első karácsonyfákat a város megannyi pontján. De ezeket ne úgy képzeljétek el, mint a szépen feldíszített, szaloncukros, gömböcskés fenyőket. Itt minél furább, annál divatosabb. Hogy a legtöbb fehér színű, még csak hagyján, de az óriás rózsaszín virágokon keresztül a kínai zászlócskákon és piros-sárga tehénkéken át (2009 a tehén éve) a zöld neondíszítésig ízléstelenül teleaggatják mindennel. Az elit bevásárlóközpontok viszont inkább a minimál stílust követik, sok helyen például fa sincs, csak neonlámpa meg a díszek. Továbbá a kis boltocskák előtti hangszórókból (ahonnan normál esetben egy-két mondatnyi reklám ismétlődik hónapokon keresztül 5 másodpercenként) is karácsonyi muzsikák harsognak. Az egészet megkoronázza, hogy a boltokban, éttermekben a dolgozók mikulássapkában szolgálnak ki. Mert ugye itt (angol szokás szerint) a Mikulás hozza az ajándékot, karácsonykor. Már aki egyáltalán tudja, hogy miről is szól a karácsony. Létezik ugyan keresztény kisebbség Kínában (kb. magyarországnyi népesség, de ez elenyésző), ők híven tartják a szokásokat (aranyvasárnap, templombajárás, adventi koszorú,stb.), viszont a nagytöbbség csak a "buli", az ilyenkor szokásos vásárlási láz meg a leértékelések miatt ismeri az ünnepet.

Kínán kívül is megoszlanak a nézetek a karácsonyról, ez kis csoportunk szokásaiban is megmutatkozott. Az oroszok, ukránok és más pravoszláv népek ugye január 7-én tartják, úgyhogy jövő héten is ünneplünk. Azt a szokást, hogy a Mikulás dec. 6-án jön és hogy a karácsony Szenteste+2 nap, rajtam kívül csak egy belga srác ismerte, ő is csak hallomásból, egy német barátjától. Bár a csoportunkból csak egy koreai srác keresztény, 25-én mégse volt hajlandó bejönni egy honfitársa se órára. Mi természetesen, ünnep ide-vagy oda, az órákat megtartottuk. Igaz, volt, amelyiken stílusosan horrorfilmet néztünk.

Na de jól előreugrottam. Szerdán délután rögtönzött teapartyt rittyentettem a szobámba (a hideg miatt újabban csak ilyesféle szórakozás jut...), ahol kibeszéltük a kolesz legújabb pletykáit. Eztán felfáradtunk a nyugati étterembe, hogy elfogyasszuk a szentestei vacsorát (bableves, töltött káposzta, kalács -a nyamvadt szerencsepénzük majdnem egy fogamba került- és forralt bor) egy rakás vadidegen bolgárral. Minden csak hamisítványa volt az otthoninak, és ráadásul azt bizonygatták, hogy ezek bizony bolgár nemzeti ételek. Rövid küzdelem után feladtam, hiszen ők csinálták a kaját, mi meg csak ettük. :-) A buli nem tartott túl sokáig, 11-körül már nyugovóra tértünk. Az ünnep többi napján folytatódtak a teapartyk, mandadrinevő versenyek, dvd-zések. Ennyit a karácsonyról.

Az órák amúgy újabban elég izgalmasan telnek, kínai szokásokról és legendákról tanulunk. Általában nekünk is be kell mutatni kis hazánk egy-egy specialitását, és én ilyenkor mindig sziporkázok. Kis pajtásaim minden órán alig várják, hogy elmeséljem, milyen különös szokások vannak Luca-napkor, hogy telik egy átlagos húsvét, vagy miről szól a Rege a csodaszarvasról. Kíváncsi vagyok, ki fogja megfizetni, hogy fellendítem a hazai turizmust. :)

Apropó, legenda. Régebben ugye meséltem, hogy az egyetemünk területén még egészen az 1900-as évek elejéig temető állt (az egyik buszmegállót ma is így hívják), és hogy a vélt, vagy valós szellemlátások miatt tavaly több koreai kollégám öngyilkos lett. A legenda újra életre kelt, ugyanis bolgár barátnőm (aki eddig röhögve ellenezte a szellemkérdést) múlt héten találkoztt eggyel a fürdőben. Bár nem ijedt meg, sőt vidáman meséli mindenkinek, ukrán barátnőm annyira pánikba esett, hogy azóta nem hajlandó egyedül fürödni járni. Társául engem kért fel, míg wc-re a szobatársa kísérgeti. Ez nagyon nem vicces, ha fitnessóráról hazatérve holtfáradtan már csak fürödni szeretnél, és be az ágyba, őt meg még meg kell várni, mert elszalad kajáért, aztán még hajat is mos. Úgyhogy irtóra örülök ezeknek a szellemeknek. :)

életjel

Viccesebbnél viccesebb ötleteket kapok e-mailben, hogy mi történhetett velem, mert ilyen sokáig nem jelentkeztem. De nem kaptam el a madárinfluenzát, se a sárgalázat és a kínai maffia se rabolt el asztaltáncosnak, egész egyszerűen csak zajlik az élet a megszokott mederben. Kínaiórák, fitnessórák (ahol új barátokkal és ellenségekkel gyarapodtam :) ), olykor-olykor egy kis koncert, és megismerkedtem végre a Pekingben tanuló magyar kollegináimmal is. Merthogy vannak ám olyanok. :) Szombaton bulizunk is egyet karácsony örömére.
Most viszont sietnem kell a csodálatos élőbeszéd-órára, aztán Márkkal (ha nem késik túl sokat a gépe) meglátogatjuk Mao Ce-tungot a kis mauzóleumában... A kis mázlista már ma megy haza. Na de nekem is már csak 22 nap... És mindenkire fogok időt szakítani, úgyhogy lehet tervezgetni. (elsősorban gasztronómiai programokra számítok :) )

magyar hét

Az elmúlt néhány napban még a szokásosnál is kevesebbet tanultam, köszönhetően egy kedves magyarországi tanáromnak, aki kínai körútja során Pekingbe is ellátogatott. :-)

A nagy alkalomnak megfelelően vele és egy újonnan megismert nagyon aranyos fiatal párral alaposan belakmároztunk egy jó kis indiai étteremben, kedden pedig megcsodálhattuk a Konfúciusz Intézetek éves találkozójának kiállítás-megnyitóját. Itt az az óriási megtiszteltetés ért, hogy személyesen is találkozhattam az ELTE Rektorával, meg még egy rakás okos emberrel a hazai Konfuciusz Intézetből. A jóból kicsi is elég, úgyhogy igen hamar távoztunk. Egyenesen át egy remekül felszerelt kis boltocskába, ahol összeválogattuk a vacsorához valókat. Ámulatból bámulatba estem, miközben ráleltem a magyar pirospaprikára, a magyaros koviubira (a külföldiek ezt pirospaprikával képzelik el), a magyaros szalámira és kakaóra, a tejfölnek látszó joghurtra, és mindenre, mi szem-szájnak ingere. A pénztárhoz menet összefutottunk még 2-3 magyarral, ami persze ezek után már teljesen természetesnek számított. Mint ahogy az is, hogy 3 hónap kemény önsanyargatás után végre isteni rántotthúst vacsoráztam mennyei krumplipürével, fenséges paradicsomsalátával és persze az elmaradhatatlan és pótolhatatlan jiaozivel, amit egy nagyon szimpatikus magyar szakos kínai lány készített. Az élményt az sem törhette ketté, hogy beleléptem a forró olajba, és csak még tovább fokozta, hogy vacsora közben magyar poénokon nevettünk magyarul, magyarokkal. :-)

A zsúfolt programok miatt a suli viszont teljesen háttérbe szorult, tegnap délben pedig csak folytatódott az ámokfutás, ugyanis állásinterjúra voltam hivatalos a felhőkarcoló-negyedben, ami sajnos a délutáni óráimon való részvételt is meggátolta. Egy Amerikába szakadt honfitársunk két éves kislányát fogom magyarul tanítgatni februártól, ha minden jól alakul. Kínában még ennyire intelligens emberrel nemigen találkoztam, úgyhogy a kellemes beszélgetés során csak úgy szívtam magamba a sokévnyi tapasztalatot. :-) Azt is megtudtam, hogy azért esett csak egyetlen egyszer az eső, mióta itt vagyok, mert a szmogfelhő nem engedi lecsapódni... És míg a külvárosban már 10 centis hó van, itt még csak tegnap délután láttam meg az első néhány hópihét, ami hamar el is tűnt a koszos, büdös belvárosban. Viszont a tudat, hogy tél van, engem is téli álomra kényszerít, így sportos napjaim most felváltja majd a pihengetős időszak...

A téli szünetben is egyrészt a hideg miatt, másodsorban pedig anyagi forrásaim szűkössége miatt nem utazgatok majd Kínában, mint ahogy eredetileg terveztem, hanem mást eszeltem ki. Tegnap drágaimádottédesaranyos szüleim már meg is vették a hozzávalókat, úgyhogy nem egész 34 nap múlva, 2009. január 14-én 5:30 perckor landol a gépem Ferihegyen. :-)

(persze, csak ha nem lesz sztrájk... :-D )

fitt-hét

Mit számít a fagy (a héten voltak olyan napok, hogy mínusz 8-10-fokokat mértek), most már aztán egy perc időm sincs unatkozni. A sportbérletnek köszönhetően kipróbáltam egy fantasztikus hastáncórát, egy röhejes hip-hopot és egy izgalmas balettórát (a' la klasszikus kínai :) ), de már a spinningbe is annyira belejöttem, hogy tegnap szétesett alattam a bicikli. Olyan izmos leszek, mire hazamegyek, hogy hajjaj...

Esténként meg tolmácsolgattam Bálintka családja és egy kínai akupunktúrás orvos között. Na jó, ez így erős kifejezés, de tényleg valami olyasmit csináltam, és tök jó volt. :-)

Aztán csütörtök este koncerten voltunk az orosz brigáddal egy igen lepattant kis lebujban, ahol amatőr külföldi bandák léptek fel. Úgyhogy másnap jól esett a suli és a korcsolyázás... Mert kis osztályom végre összeszedte magát, és újabban minden hétre szervezünk valami roppant izgi csapatépítő programot. Ugye a falusi utcákon való edzőcipős csúszkálásokat leszámítva eddig csak egyszer korcsolyáztam életemben drága kis barátnémmal, akinek sajnos nem írhatom le a nevét, mert akkor anyukájáék, ha nézik a blogot, esetleg megtudják, hogy anno közgáz doga helyett inkább a Városligetben bénáztunk, és lesz ám nemulass. :-) Szóval egyedül indonéz barátnőmben bíztam, aki még jeget se látott, úgyhogy az első kört a korlát mellett bicegve tettük meg. Utána már olyannyira belejöttünk, hogy elhatároztuk, benevezünk a következő téli olimpiára, már a ruhákat is kiválasztottuk. A közös megpróbáltatások annyira összekovácsoltak minket, hogy végre fel mertem tenni azt a kérdést, ami leginkább csiklandozta a fantáziámat Indonéziával kapcsolatban. A kannibalizmust. Nem tagadta, Indonéziában tényleg élnek apróbb szigeteken kis kannibál törzsek, de ez az indonéz lakosságot teljesen hidegen hagyja, mert csak egymás között táplálkoznak. Úgyhogy már meg se kérdeztem ezek után, hogy mit gondol a kutyaevésről...

múzeum, új szobatárs, sport

11 hónap után az élet újra beindulni látszik. Vasárnap, hogy a hét utolsó napját se lustálkodással töltsük, még gyorsan körbenéztünk a kínai Tudomány és Technika Múzeumában, ami túl sok maradandó nyomot ugyan nem hagyott bennem, de legalább mínusz egy. :-) Ugyanolyan, mint az otthoni Tudomány és Technika Háza, ugyanúgy bicikliztünk a magasban, voltak itt is szétszedett autók, lehetett játszani mindenféle számítógépes játékon meg 3D-s teremben, volt űrmozi és robotkutya, de megcsodáltuk még az önműködő zongorát is, megszeretgettük az olimpiás óriásplüssfigurákat, és természetesen óriásbuborékot is fújtam a drága kis ex-szobatársaimnak. Ezekután egy planetárium-kinézetű óriáslabdában megnéztünk egy víz alatti természetfilmet, ami valóban érdekfeszítő volt, kár, hogy nem értettünk belőle semmit.

Aztán. Hétfőn, amikor vége lett az óráimnak, és visszatértem a szobámba, ráeszméltem, hogy végre van szobatársam! :) Nagyon kis félénk volt, először csak az aprócska farkincáját láttam meg, mert mihelyt észrevett, rögtön lemászott az ágyam mögé. Gyorsan szóltam a recepcióscsajnak, hogy hozzon valakit, aki segít elkapni. Persze addigra már minden lány megtudta a szinten, hogy egerem van, és mindenki ott visongatott az ajtómban. Még láttuk kétszer fel-alá szaladgálni a szobában, de túl gyors volt, és szerintem félt is a lányok sikítozásától, úgyhogy nem sikerült megfogni. Végül egy ragasztóspapír formájában érkezett meg a segítség, és miután a takarító meggyőzött, hogy nem fog belehalni, elhelyeztük a szoba egy központi helyén, majd megspékeltem egy kis rákos chipssel. Amíg én vacsoráztam, egérkénk is bekajált, mire visszaértem, szegényke már ott szenvedett a ragasztóban... Nagyon picike volt még. :( Gyorsan szóltam is a takarítónőnek, hogy segítsen leszedni (vagy adjon egy kesztyűt), és engedjük el odakint. Hosszas hezitálás után (a kínaiak különösen félnek az egerektől) végül kivette a kezemből, és kiszaladt vele, hogy majd megoldja, ne aggódjak. Remélem, hogy nem lett belőle vacsi.... :-S És azt is, hogy nem lesz következő epizód Patkányanyu visszavág címmel....

Miután konstatáltam, hogy újra egyedül vagyok, és hogy tényleg nem ártana venni egy kisnyuszit szobatárs gyanánt (szombaton majdnem vettem egy nagyon édeset :-) ), elindultam életem első kínai fitnessórájára. A sulinktól nem messze van egy tök jó kis wellnessközpont, ott vettem egy félévig korlátlan felhasználhatóságú bérletet röpke 15000 ft-ért... Természetesen itt is kellett alkudni, és bár kis kínai személyi edzőm igen nyomatékosan azt javasolta, hogy inkább vegyek 2x3 hónapos bérletet 36000 ft-ért, megegyeztünk ebben a kedvezményes árban, azzal a feltétellel, hogy néhanapján tanítgatom majd angolul. Amúgy egy kínai fitness-stúdiót teljesen úgy kell elképzelni, mint otthon, azzal a kivétellel, hogy otthon nem bámul mindenki. Ami mondjuk nagyon idegesítő, de idővel kezelhető. Például rámosolyogsz, visszakancsalítasz, ilyenek. :-)

Futással kezdtem, aztán részt vettem egy spinning-órán. A csaj amúgy egy hajcsár volt, úgyhogy jól kifáradtam. :-) A mai napra indiai táncot választottam ki, meg még lehet, hogy bevállalok egy jógát. Úgyhogy végre nem unatkozom... De mikor fogok így tanulni?!?

Ma délelőtt meg a nagykövetségen voltam, vízum ügyben érdeklődni. Úgy gondoltam, hogy mivel az otthoni Kínai nagykövetségen kizárólag kínaiak dolgoznak, akik nem beszélnek magyarul, itt majd magyarok fognak, akik nem beszélnek kínaiul. A háttérben ugyan láttam pár magyart, de természetesen nekem kínai jutott. Nem is tudott segíteni a problémámban, úgyhogy attól félek, megint megkezdődik a jó kis kínai bürokrácia...

az elmúlt két nap...

...bár úgy kezdődött, végül csak nem telt el eseménytelenül. Ezen a hétvégén ugyanis végre szerettem volna kirehabilitálódni ebből a ronda megfázásból. Az egész ott lett elszúrva, hogy a recepción bejelentettem, hogy jó lenne, ha csinálnának valamit a tv-mmel, mert csak egyetlen angolnyelvű adó van rajta, én meg ugye kínai szappanoperákat akarok nézni. Kb. két perc múlva meg is jelent a szorgos kis karbantartóbácsi, aki majd' másfél óra töprengés után rájött, hogy nincs bedugva az antenna. Úgyhogy most már mind a 30 adón nézhetem a jobbnál jobb sorozatokat. A délutáni alvás tehát ezért maradt el...

Este meg, mintha megérezte volna szándékomat, úgy fél 11 körül betoppant Olga, az ukrán, hogy úgy gondolja, hogy mi most elmegyünk bulizni. Hosszas tanakodás után, egy óra múlva már a VICS nevű klubban lejtettünk a legújabb RnB slágerekre. Itt megint ecsetelhetném a kínaiak félelmetes mozgáskultúráját, de nem teszem, mert később úgyis megcáfolom. :-) Továbbá majdnem lett egy kínai pajtikám, aki azzal szúrta el az ismerkedést (többek közt :-) ), hogy minden egyes kérdésénél, ahogy a nagy hangzavar miatt a fülemhez hajolt, rálépett a lábujjamra. Hiába szökdeltem, jó negyed óra után már nem éreztem a bal lábamat. Úgyhogy a remek kis buli hamar véget ért, fél 5-re már haza is vánszorogtunk.

A mai napot húslevessel kezdtem, isteni volt. A koreai étteremben találtam rá, és az élmény beragyogta az egész vásárolgatós délutánomat. :-)

Estére pedig meghívást kaptam a magyar szakosoktól egy izgalmas tehetségkutató versenyre, vagy "dalmeccsre":-), ahogy Anna nevezte. Amúgy nagyon szépen fejlődik a nyelvtudása, és elújságolta, hogy megkapta az ösztöndíjat, és szeptemberben indul Budapestre tanulni. Nagyon kis lelkes. :-) Megkért, hogy majd csináljak neki gulyáslevest. Mondtam, hogy Pekingben is szívesen csinálok, de ez már annyira nem érdekelte... A verseny amúgy felettébb szórakoztató volt, 39 "énekes":-) lépett fel, és 1 tánccsapat. De ez utóbbi tényleg nem volt rossz. 2 számra táncoltak, ebből az egyikre otthon mi is tanultunk koreográfiát (Doesn't really matter), az övék is kb. hasonlóra sikeredett... Úgyhogy tényleg létezik kivétel. ;-)

72. nap

Tudom, tudom, már egy hete nem írtam, le is sül a képemről a bőr... Viszont nem sok minden történt az elmúlt néhány napban, úgyhogy nem lesz nehéz összefoglalni.

Alig vártam, hogy eljöjjön a múlt péntek. Én kis naiv azt hittem, hogy a negyedévi vizsgák vártnál is jobb eredményeit egy remek kis kínai bulival pecsételjük majd meg. De sajnos az orosz-bolgár-ukrán partydelegáció keresztülhúzta a számításaimat azzal a valóban megfontolandó indokkal, hogy ha pénteken bulizunk, akkor nem bírunk elkészülni a szombat este fél 7-kor kezdődő Kung fu-showra. Végül meggyőztek, így már 11-kor nyugovóra tértünk.

Szombaton még egész jó idő volt, úgyhogy sokat bicikliztem, sőt, még pizzázni (azaz melegszendvicsezni) is voltam. Azóta amúgy annyira lehűlt az idő, hogy a moszkvai lány minden reggel attól retteg, hogy a kb. 300 méterre lévő tantermünkhöz menet útközben véletlenül megfagy. A kínaiak viszont (kb. mint a finnek) még mindig nem szoktak le a riksázásról, és azt se érzik még szükségesnek, hogy a meztelen fenekű kisgyerekekre végre valami normális nadrágot adjanak. Hiszen ezek a praktikus kis emberkék kitalálták, hogy sokkal kényelmesebb, ha vágnak a nadrágocskák hátuljára egy jó tízcentis lyukat, így ha a gyerek szükségét érzi, csak leguggol és már kész is. Én például Mao mauzóleuma előtt (ami egyébként szentségtörés), metróaluljáróban, sőt, még egy bevásárlóközpontban is tanúja lehettem egy-egy ilyen akciónak.

Végül eljött a szombat este. A Vörös Színházban néztük meg a világ minden bizonnyal legfantasztikusabb kung fu-showját. A hely amúgy méltó a nevéhez, tényleg egészen vörös, de egyébként az otthoni színházak szerintem sokkal igényesebbek. Legalábbis abban a tekintetben, hogy a büfé mellett (ahol amúgy ugyanazokat a pálcikára fűzött fincsiségeket, főtt kukoricát, és édes popcornt lehet kapni, amit a piacokon és a sikátorokban) bazárosok is helyet kapnak, akik csillagászati árakért próbálják a külföldiekre rásózni a Puma-táskát meg a kis piros Mao Ce-tung verseskötetet.

Az előadás amúgy fantasztikus, csodálatos, káprázatos, lenyűgöző, bámulatos, hihetetlen, eszméletlen volt, az elejétől a végéig katarzisban voltunk. (egyedül az volt kicsit kiábrándító, hogy a színészek a sok külföldi miatt angolul tátogtak). A darabot amúgy egy rakás saolin szerzetes játszotta 3 balett-táncossal. Irtó jól meg volt koreografálva, és voltak benne olyan részek is (pl. szuronyokon, lándzsákon feküdtek), hogy nézni sem mertem... De szavakkal ezt nem lehet leírni, valóban látni kell. Ha valaki netalántán olyan őrültségen töri a fejét, hogy meglátogat, az biztos lehet benne, hogy a Nyári Palotába és erre az előadásra mindenképp el fogom cibálni. Ezért tényleg megérte Kínába jönni. :-)

Gondolom mondanom sem kell, hogy a szombat kései (22:00) hazatérés miatt az aznapi party is elmaradt.

Vasárnap egy apró látogatást tettem a híres-neves Zhongguancunba, ahol szótárgépet kerestem Nórikának. Ez a Kínai Szilikonvölgynek is emlegetett terület magába foglal vagy 20 db 15 emeletes óriás-bevásárlóközpontot, ahol csak és kizárólag elektronikai cikkeket lehet kapni. Természetesen alkudni itt is kötelező...

Hétfőn, kedden, szerdán (csak hogy haladjunk :-) ) semmi érdekes nem történt... Ja mégis! Szerda délután kis csoportunk keménymagja kedvenc tanárnéninkkel bevacogott egy hotpot-étterembe, ahol bájosabbnál bájosabb képek készültek. Rájöttem, hogy a kínaiak még a húsok előkészítéséhez se értenek, így anyukám unszolására úgy döntöttem, hogy ha majd nagyon penge leszek, kiadok egy kínai nyelvű magyar szakácskönyvet, és jól meggazdagszom. :-)

Most amúgy a suliban épp betegségekről, kórházakról, higiéniás állapotokról és az egészségügyi rendszerről tanulunk, az egyik lány ennek örömére hirtelen rosszul is lett az egyik órán, és úgy tűnik, hogy én is összeszedtem egy kis sárga lázat. Tanulunk, tapasztalunk, gyakorlunk. :-)

unalmas hétköznapok

Sajnos megint nem számolhatok be egetrengető felfedezésekről, de mivel minden szándékom ellenére újabban igencsak megnövekedett blogom látogatottsága (tengeren innen és túl :) ), legyen, írok egy pár sort.
A suli újra visszaváltott állóvíz-jellegűvé, egyedül az csempész egy kis változatosságot az órák egyhangúságába, hogy lassan minden kis csoporttársam kezd kivetkőzni magából és megmutatni önnön valóját. Mivel a kifejezőképességünk lassan-lassan, de fejlődik, én is egyre inkább otthon érzem magam a teremben, így a kezdetben oly szorgalmas kis csapat most már alig akar tanulni, mindenki a székelybácsis vicceimre kíváncsi. :) Ennek egyedül a minden órán megíratott tingxiék (diktálás-írás) látják kárát, ugyanis általában mindig az óra előtti 5 percre építek, de újabban mindig van fontosabb megbeszélnivaló. Sebaj, soká van még a következő vizsgaidőszak... :)
Mivel beköszöntött Szibéria, vásárolni is kénytelen voltam menni. Illetve a héten csak oda. Az egyik kedvenc áruházamban voltam, vettem egy XL-es kabátot (nem vicc, tényleg hízlal ám a kínai koszt), meg még egy-két apróságot. Mindig olyan jókat mosolygok az ottani fodrászsrácokon, állandóan megállítanak vásárlás közben, és kényszerítenek, hogy fogdossam meg a hajukat. Azt hiszik, hogy ezzel kedvet csinálnak ahhoz, hogy az én szőkés-barnás gubancomból is valami hasonlót gyártassak. De előbb vágják le a kezem. :) Amúúgy a fodrászokról szólva. Kínában minden 3 házból egy kajálda, egy pedig fodrászszalon. A fodrászok, akik szinte kizárólag a férfiak köréből kerülnek ki, általában zöld, lila, vagy egyéb feltűnő színű hajkoronával vannak megáldva, úgyhogy egyre égetőbb kérdéssé fajuló hajvágásom is várat még magára pár hónapot... Viszont (állítólag:) ) van egy fodrászok utcája is Pekingben, ahol egyéb szolgáltatásokra is kaphatóak a kedves mesterek. Ott állítólag férfi és női "fodrászok" is dolgoznak...
Kaja téren se következett be említésre méltó változás, talán csak annyi, hogy ráleltem egy csodálatos pekingi specialitásra, ami leginkább a hazai gyrosra hasonlít, már csak a tzatziki szósz hiányzik róla... De 1,5-3 yuanért nem vagyok telhetetlen. :)
Ja és még valami... A kezdetek kezdetén egy hosszú ideje Pekingben élő magyar lány említette, hogy szerinte minden külföldit szemmel tartanak a kíváncsi kis kínaiak. Akkor rögtön Huangra gondoltam, de valójában jót mosolyogtam az ötleten. Viszont már vagy harmadik napja annyira erős, megmagyarázhatatlan és kiszellőztethetetlen férfiparfümillat terjeng a szobámban, hogy az egész lányszint a csodájára jár. Úgyhogy ez már kicsit gyanús. Lehet, hogy egy kis európai kém rejtőzik a radiátorom mögött??? (már csak a szagból ítélve se lehet kínai :) ) Ajj. Ugye nem ezt nevezik üldözési mániának? :)

pánik és fejvesztett rohanás

Kicsit lázasan és meggyötörten ugyan, de újra itt üldögélek, nyugodtan, békében, gőzölgő narancsos teácskámmal a gép előtt, és miközben hallgatom az andalító bluest, megpróbálom kicsit felidézni, majd elfeledni az előző néhány nap káoszát...

A vizsgák végre lezajlottak, igaz, pénteken nem kis meglepetésként ért, hogy az egyikből nem csak a beígért szóbeli, hanem egy írásbeli vizsga is várta a megkínzott diáksereget. De végül elmúlt mind, nem érdemes több szót vesztegetni rá... Délután, bármily kimerültek is voltunk, elindultunk orosz barátnémmal vásárolni, ugyanis Pekingben is beköszöntött a hideg és a fagy, téli ruhánk meg nemigen van. A vásárlás azonban meghiúsult a mélán hömpölygő, felelőtlenül költekező és alkudni nem tudó külföldi tömeg, valamint az ordibáló, tolakodó, erősködő kínai eladók miatt. Elég hamar elment a kedvünk az egésztől. Megpróbáltatásaimat csak fokozta, hogy komoly hányingert kaptam a pálcikára fűzött nyers kígyók, skorpiók és kukacok átható illatától. Végül nem bírtuk tovább, taxiba szálltunk és elindultunk az egyetemünk felé. Legalábbis azt hittük. Mert bár a kedves és figyelmes taxisofőrünknek nem kellett többször mondani a címet (azért biztos, ami biztos, mindig elismételjük párszor), ki akart tenni minket valahol, az isten háta mögött. Ekkor szakadt el az utolsó cérnaszál. Nyilvánvaló volt, hogy óriásit kerültünk, és hogy direkt akart átvágni minket, még annak ellenére is, hogy végig kínaiul beszélgettünk a kocsiban. És mikor az a galád végül kibökte, hogy körülbelül 60-80 yuanes fuvardíjra számíthatunk, utolsó csepp energiánkkal véres harcba szálltunk. Kijelentettük, hogy 25-nél többet nem fizetünk, és ha nem visz el azonnal az egyetemre, felhívjuk a fogyasztóvédelmet meg a rendőrséget, és hála a friss vizsgaélményeknek, még a leckeszövegekből is pontosan idéztük az erre vonatkozó sorokat. Mellesleg már olyan rosszul voltam a szagoktól és kajáktól, hogy majdnem csúnya világot rendeztem a taxiban. :) Úgyhogy kénytelen-kelletlen hazaszállított minket, de mikor megérkeztünk, még nekiállt feljebb. Szerinte mi kiszemeltük őt, hogy átvágjuk, meg hogy a családja éhezik, úgyhogy legalább 30 yuant adjunk már. Végül, mivel arany szívem van, megsajnáltam, és odaadtam neki a 30-at. (mivel máskor, ugyanezért az útért mindig 38-at fizetünk... :) )

Szombaton, 14 óra alvás után nekikerekedtem, hogy megkóstoljam nyugati éttermünk csodás pizzáját, ami valójában egy aprócska melegszendvics volt. A csalódásból még feleszmélni se volt időm, de hipp-hopp, máris eljött az este, és hirtelen egy kifejezetten külföldi diákoknak tartott metálkoncert közepén találtam magam. A kínai metálzenéről amúgy annyit érdemes tudni, hogy a Queen, a Blues Company, Michael Jackson és a Metallica keveréke, úgyhogy tök jól éreztük magunkat. Továbbá jókat mosolyogtunk a sok, kicsi, bőszen pogózó kínain, akik már úgy alapállapotukban is esnek-kelnek, nemhogy részegen. :) Az este amúgy hamar véget ért, alig volt időm kipihenni magam a mai napra.

Ma ugyanis Bálintkáékkal és Fannikáékkal (ő egy tündéri csöppség, aki szintén őssejtbeültetésre érkezett) elindultunk felkutatni egy híres kínai antik piacot, ahol sok érdekes csecsebecsét árultak, elég olcsón. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy az én fülbevaló-készletem is gazdagodott egy csinos kis jáde-ezüst darabbal. Mivel hamar jéggé dermedtünk, a további programok elmaradtak, de legalább volt egy kis időm itt is bepótolni a lemaradást...

Végezetül pedig egy kis csemege:

- Miért sárgák a kínaiak?

- Mert széllel szemben pisilnek. :)

letelt 8 hét

A helyzet nem sokat változott legutóbbi bejegyzésem óta. Ugyanúgy tanul mindenki, tehát ugyanúgy unatkozom, ugyanazokat a borzalmakat eszem, ugyanúgy hívogat a kis Huang, én meg ugyanúgy nem veszem fel a telefont. Viszont mivel már vagy egy hete ki se tettem a lábam az egyetem területéről, felfedeztem végre a konyhát és a konditermet, majdnem kiolvastam a Drakulát kínaiul, megnéztem egy csomó részt a Prison Break-ből, tökélyre fejlesztettem a pasziánsz-tudásom, az emberi élet minden apró mozzanatát kielemeztük Nórival, majd miután felderítettük az összes székelybácsis viccet, egy picit azért tanulgattam is a csütörtök-pénteki vizsgákra. Ami nem is ártott, mert a kedves kis írás-olvasás tanárnénink mindenki legnagyobb meglepetésére ma (hogy ne idegeskedjünk hétvégéig) fogta magát, és megíratta velünk a pénteki vizsgát. Úgyhogy mostantól őt nem szeretem. Főleg, hogy lebépluszozta a táncról alkotott kétoldalas remekművemet...

Nem tudom, meséltem-e már, hogy nyertem egy Snickers-t. De már megannyi bosszúságot okozott eddig, ugyanis sehol se hajlandóak beváltani a csomagolást... Azt hiszik, hogy a külföldit olyan egyszerű itt átvágni. De majd meglátjuk, ki nevet a végén. :-D

Minden jel arra mutat, hogy az elmúlt egy hét kellemes melankóliáját holnap felváltja majd a pánik és a fejvesztett rohanás. Egyrészt ugye a vizsgák, és a miattuk elmaradt bulik bepótolása miatt, másrészt pedig azért, mert holnap hajnalban érkezik Pekingbe egy őssejtbeültetésre váró négyéves kisfiú, Bálintka, és apró kísérete. Én pedig megígértem, hogy az elkövetkező egy hónapban én leszek majd a pekingi őrangyaluk. Az őslakos. :-)

válság van.

Hosszabb ideig nem jelentkeztem, aminek elsődleges oka, hogy jövő héten a drága egyetemünk félévközi vizsgát tart, és minden jóravaló pajtikám, akivel eddig együtt mulattam, most kétségbeesetten próbálja behozni az átaludt tanórák miatti lemaradást. És most nem csak a lelkiismeretes japán-koreai kollégákról beszélek, akik a hétvégék többségét még a nyári szünetben is tanulással töltik, de orosz-bolgár-török barátocskáimat is megszállta valamiféle őrület. Azt ugye mondanom sem kell, hogy a mára tervezett izgalmas hotpot-party is eltolódik másfél héttel a tanulmányi válság miatt. Így hát csak punnyadok, és délutánokat passziánszozok kedvenc hugicámmal a modern technika csodás vívmányainak köszönhetően (neki is csak érettségire kéne tanulnia...). Mivel semmi se történik, érthető módon nem akarom untatni és kiábrándítani lelkes kis rajongótáborom, úgyhogy most is csak néhány apróságról tudok beszámolni.

Az egyik. Tegnap délutánra elérte a BNU-t a gazdasági válság is, aminek első jele a többórás áramkimaradás volt a koleszunkban. Természetesen mivel épp hajmosás után köszöntött be az áramszünet, így egy darabig vizes fejjel kuksoltam a sötét, hideg szobában, mert a füstjelzőberendezés miatt még gyertyát se lehet gyújtani. De hamar meguntam a várakozást, és felruccantam az egy emelettel fölöttem lévő "nyugati:)" étterembe, ahol mióta itt vagyok, első ízben sikerült megkapnom azt, amit vártam. Grillcsirke-salátát... Legalábbis gyertyafénynél annak tűnt. :-)

A másik. Minap épp arra lettem figyelmes, hogy afroamerikai kollégám egy méretes üveglapot tör szét üvöltve a megrettent kis kínai lányka felett, aki a külföldi diákok kedvezményes belföldi utazásainak lebonyolításáért volt felelős. A dühkitörés oka állítólag az volt, hogy a tervezett egyhetes út helyett csak 6-naposat foglalt le a szerencsétlen... Hirtelen nekem is dejavum támadt, de azért igencsak megsajnáltam szegény lányt, aki az elkövetkező pár hetet nyilván idegszanatóriumban tölti majd... Sokak szerint a srácból biztos csak a választások miatti feszültség tört elő. Mondjuk ez központi téma is volt az utóbbi napokban, ma például az egyik tanárom lelkesen ecsetelte, hogy mennyire örülnek a sárgák is Obama megválasztásának. Ez be is bizonyosodott, amikor az óráról kifelé jövet megpillantottam az első részegen garázdálkodó vicces kis kínaiakat. :-)

sportverseny

Teljesen felbolydította diáknapjaink nyugodt folyását az egyetemi sporthétvége. Tegnap kezdődött az egész, és mivel az eredeti időpont a múlt hétvége volt (amikoris Nanjingban időztünk) abban bíztam, hogy megúszom a versenyeken való részvételt. Ám még hétfőn bejelentette a kedves kis tanárnénim, hogy kiválasztott 3 embert a csoportból, akinek péntek reggel képviselnie kell kis hazáját a nyitó felvonuláson... Ráadásul még egy izgalmas vonatozós csapatversenyre is felíratott, mert nélkülem sajnos nem lett volna ki az egyik nemzetközi csoport...

Így hát mámoros hangulatban és direkt erre a célra csináltatott exkluzív szabadidőnkben ott dideregtünk már hajnali fél8-kor az egyik sportpálya mögött, hallgatva a buzdító instrukciókat és magolva az indulót, amit majd énekelnünk kell. Emellett szerszámként a kezünkbe nyomták a zászlónkat (dicséretes, hogy orosz nem volt, magyarból viszont kettő), a fejünkbe pedig egy olimpiás baseball-sapkát, aminek fő funkciója, hogy a zsűri elé érve, a sapkát levéve minden kedves résztvevő megcsodálhassa az eltérő hajszínünket. Mivel fiatal korom okán lemaradtam a hazai kommunista felvonulásokról, így olykor egy filmben éreztem magam. A hangfalakból harsogó indulók, a zászlók, a fényképező, éneklő, integető közönség, a lelkesen, de rendezetten menetelő csoportok után kicsit illúzióromboló volt az utolsóként bevonuló, ordítozó nemzetközi csürhe, de kétségtelenül mi arattuk a legnagyobb sikert. :-)

Néhány izgalmas köszöntő szöveg, a kínai himnusz és egy kung-fu bemutató után viszont végre elkezdődhettek a várva várt megmérettetések. Hosszas tanakodás után kiderült, hogy a vonatos versenyünk csak ma délelőtt lesz, vagyis csak lett volna, mert ma hajnalok hajnalán kiderült, hogy a fele csapatnak más elfoglaltsága akadt, úgyhogy azt hiszem, már örök rejtély marad, hogy mit is takart volna valójában.

Mivel ennek hála, további pénteki elfoglaltságaink elmaradtak, gyorsan el is kezdtük szervezni az esti haloween-partyt. Teljesen egyértelmű volt, hogy angyalkának öltözök, így a délután hátralevő része a szükséges kellékek felkutatásával telt. Szárnyakat sajnos nem találtam, de lehet, hogy az már kicsit túlzás is lett volna. :-) A buli amúgy nem volt nagy szám, de még mindig nem unom, hogy az Alphában egy este alatt lejátszák 4-szer ugyanazt a Jackson-számot.. :-)

A nap csodája azonban a felettünk lévő japán étteremben történt. Mióta itt vagyok, nem éreztem ekkora boldogságot. Elég ez a néhány szó: rántott disznószelet, sajttal töltve, salátával... (és természetsen rizzsel :-) )

Nóri kedvéért :)

Gyorsan elment ez a hét is. Sebesen felfelé ívelő pályafutásom úgy tűnik, csúfos véget ért, mert azóta sem kerestek kedves kis "munkaadóim" azzal a bizonyos nagyszabású projekttel. Viszont legalább volt időm méltó búcsút venni Lellétől, aki alig 3 óra múlva elhagyja majd ezt a remek kis országot...
Az utolsó napon végre sikerült bebarangolnunk a csodás Láma Templomot, ami Lelle szállójától alig fél perc sétára van, de eddig csak halogattuk a dolgot. Tény, hogy nagyon impozáns buddhista templomról van szó, de kicsit zavarta az összképet a rengeteg kínai sárkány- és főnixmotívum (később megtudtuk, azért, mert eredetileg palotának építették), valamint a számológéppel (erre az egyszerűbb alkudozás eszközéül van szükség) az ajándékboltokban sétálgató lukalukázó (angol: look=nézni) eladók rikácsolása. Bár gyakorló templomnak számít, jól megfért egymás mellett az áldozatot bemutató özvegyasszony, a hangosbemondós idegenvezetővel pózoló turistacsoport és az elmélkedő buddhista szerzetesek. Ez utóbbiak alighanem biztonsági őri szerepet is betölthettek, mert mihelyt célra tartottam a fényképezőgépem, rögtön morcos pillantással a képembe köpték, hogy "no photo". Tudom, pofátlanság is kamerázni a füstölőt gyújtogató, imádkozó hívők mellett, de mindenképp meg kellett örökítenem a tündibündi kis 26 méteres álló aranyozott Buddha-szobrot, amit egyetlen szantálfatörzsből faragtak ki anno... Ha már a Guiness Rekordok Könyve is lekaphatta...
Na, ennyit a kultúráról... Tegnap a Houhainál voltunk újra (cuki kis tavacska bárokkal a partján), de inkább a hazafelé út volt a nem mindennapi. Taxit fogtunk és útközben kidobtuk Lellét. Innentől már nem igazán tudta a sofőr, merre kell menni, úgyhogy megegyeztünk abban, hogy majd én mutatom az utat. Az egyetem kapuja előtt 300 méterre azonban megállt. Mondtam neki, hogy még menjen, de valamiért nem akaródzott. Akkor láttam, hogy a szemközti sávban jövő úttisztító autó lemossa a mi sávunkat is, de nyugodtan lemehettünk volna még a két szélsőbe. Mikor felvetettem ragyogó ötletemet emberünknek, felcsillant a szeme és valami hátborzongató, őrült visítással gázt adott, és nekihajtott egyenesen a vízsugárnak... Utána még hosszasan hahotázott, magyarázva hogy tiszta víz lett az autó, én meg csak igen lassan tértem magamhoz a megrázkódtatástól. Addigra már oda is értünk, ahogy a kínaiak mondják, "az égi hídhoz" (felüljáró), majd miután kiröhögte magát ennek a szókapcsolatnak is a konkrét jelentésén, végre kifizethettem a számlát, és sebesen kipattantam a kocsiból. Itt már én is megkönnyebbülten nevettem, és igyekeztem feltűnésmentesen lelépni. A bácsi azonban annyira feldobódott az előző két percnyi izgalomtól, hogy sziporkázva szórta hasonló poénjait. Végül dobtam neki egy puszit és elindultam. A taxira váró emberkék meg csak szájtátva figyelték, hogy ez az idióta külföldi hogy babonázhatta meg a rendes, dolgos taxisofőrt...

...mert belőlem sose elég

Mivel ma már olyan nagyon fitt vagyok, megörvendeztetlek titeket még egy érdekfeszítő bejegyzéssel...
A mai egyetlen órám szánalmasra sikeredett, ugyanis az elmúlt két hétben (3 hét suli volt eddig) semmit se tanultam, és ez most ütközött ki a tudásomon. A könyveimen, füzeteimen (és az eredetileg hófehér kabátomon) pedig annak az eredménye, hogy valami idióta beleöntött egy kávét a táskámba, még reggel a McDonald's-ban.
Viszont. Megvolt ma az első munkanapom. :-) Magyar szavakat kellett átírni kínai "fonetikával"(?:)) két honfitársamnak és nekem... 300 yuant kaptunk a 2,5 órás munkáért fejenként (ha nagyon öszekapjuk magunkat, kb. 1,5 óra alatt is végezhettünk volna... ), igaz, hosszas alkudozás árán. Mivel három óra alatt kellett volna megcsinálnunk, csak 250-et akartak adni. Még szerencse, hogy a fiúknak volt tapasztalata ilyen téren, és nem hagyták annyiban a dolgot. Mindenesetre jól jött az a kis pluszpénz az ösztöndíjam mellé, amit szintén két órával ezelőtt kaptam meg. Úgyhogy megyek is, mert ma spagettit vacsorázok. :-)

Nanjingi kultúrhétvége

Örüljetek, visszatértem. :-)

Csütörtök délután, mielőtt vonatunk rövid kis kiruccanásunkra elindult volna, még egy utolsó búcsúpillantást vetettünk az állomás mellett álló KFC-re. Legnagyobb megdöbbenésünkre a hangszórókból épp a Magyar Csárdás egy népszerű helyi feldolgozása szólt, úgyhogy október 23-a révén igencsak megérintett bennünket a honvágy és a nemzeti érzés. A kellemes melankóliát végül a vonaton támadt roppant népszerűségünk, az olykor-olykor ránk pottyanó, cseppet sem apró emberkék, a zoknikat és elektromos játékokat visítva áruló kalauzok, a hangszóróból harsogó fantasztikus kínai popzene és az állandó, guszti kis krákogó-büfögő köpködések törték ketté. A 15 órás út után igen kellemesnek találtuk interneten foglalt nanjingi szállásunkat a segítőkész recepciós lánnyal, az édes kis rotweilerrel és a pihepuha ágyikókkal. Rövid pihenés után találkoztunk Márkkal és Gergővel, majd megbeszéltük, hogy mi mindent szeretnénk megnézni az elkövetkező két és fél napban. Zheng He (eltés szakdolgozatom leendő sztárja) sírját, a híres Konfuciusz templomot és Szun Jat-szen mauzóleumát az anyagi problémák elkerülése végett csak kívülről, valamint a '37-es nanjingi mészárlás emlékmúzeumát. Este pedig végre elkezdődött a várva-várt lépcsőparty a fiúk csoporttársaival. Megismertük Charlotte-ot, a bálnalányt, Márk blogjának állandó főszereplőjét, majd belevetettük magunkat a csodás nanjingi éjszakába. Nem maradtunk túl sokáig a mögöttünk álló fárasztó utazás és az édes kis néger srác miatt, aki kitartó támadást indított, hol Lelle, hol Reni, hol Márk megszerzéséért. :-)

A másnap csodás volt. Egyedül az elragadó, híres-neves Jangce-hidat sikerült megnézni, illetve kóvályogtunk egy, a pekingiekre igencsak hajazó bevásárlóközpontban. Este viszont folytattuk, ahol abbahagytuk előző nap, és megmutattuk ezeknek, hogy hogy buliznak a magyarok. :-)

A hostelből való kicsekkolásunk kis híján kínos botrányba torkollott, ugyanis majdnem megvertük a kedves kis recepcióslányt. Pénteken délután ugye megkértük, hogy vegye meg visszafelé az alvós vonatjegyünket, hiszen ez is a szolgáltatásai között szerepelt. Vasárnap reggel azonban kiderült, hogy mivel nemhogy alvó jegyet, még ülőt se kapott (mert "elfelejtette"), végig kell majd állnunk a röpke 11 órás hazautat... A hangulat akkor hágott a tetőfokára, amikor el akarta volna kérni a 20 yuanes szervízdíjat. Ezek után érthető, hogy a nap hátralevő része milyen boldogan telt. Már csak a kutyahúst szerettük volna megkóstolni (én tényleg az utolsó pillanatig hezitáltam), de végül nem találtuk meg az éttermet, ahol Charlotte kóstolta. (úgyhogy most megnyugodtam, de folytatom a hezitációt) Végül fájdalmas búcsút vettünk kis csoporttársainktól...

A vonaton végig a bőröndökön ücsörögtünk és élveztük az ajtó résein befújó hűs szélvihart, valamint a tömény dohányfüst és a toalett kellemes illatát. Csak úgy röpült az idő. Miután majdnem kiolvastam a Drakulát kínaiul és angolul, az utolsó egy órára végül sikerült ülőhelyet találni. Csak annyi a baj, hogy nem tudok ülve aludni. :-)

Pekingbe érkezésünk után nem sokkal órám volt, dolgozattal. Azt még megírtam, de a hátralevő 3 órányi izgalomból csak annyit érzékeltem, hogy állandóan leesik a fejem. Végül este fél 8-kor tértem nyugovóra lázasan és fájó torokkal. De egy élmény volt, puszi érte mindhármótoknak. :-)

csak köszönni jöttem :)

A hétköznapok itt is ugye olyanok, hogy sose történik semmi érdekes. (A nyugodt kollégiumi éjszakákat megzavaró patkányon kívül.) A rendes diák ilyenkor piheni ki a hétvégét, esetleg tanul egy kicsit, vásárol, de többnyire a következő néhány szabadnapot tervezgeti. Ami nekem speciel már holnap délután elkezdődik. :-) És ebben semmi sem gátolhat meg. Még az se, hogy a pénteki egyetemi sportnapot jövő hétre tették át, így mindenkinek kötelező tanítási órái lesznek holnapután. Roppant sajnálkozó arccal ugyanis meglobogtattam a vonatjegyet a tanárok orra előtt, és szomorúan belátták ők is, hogy nincs mit tenni. Főleg, mivel közöltem velük, hogy már a szállást is lefoglaltuk a nevezetes "Déli főváros"-ban. Úgyhogy ha minden jól alakul, akkor pénteken hajnalban, röpke 15 órás izgalmas, kemény ülőhelyes vonatút után megérkezünk Lellével Nanjingba, kis csoporttársaink nagy örömére. Az elkövetkező néhány napban tehát ezért nem leszek majd interneten elérhető... Sürgős esetben a telefonszámom elkérhető Anyukámtól (= vodafonos számom), a kínai pedig egy korábbi bejegyzésemben is megtalálható.

Kellemes hétvégét! :-)

mezítláb a Nagy Falon

Tegnap végül a sors oldotta meg Huang ügyét. Történt ugyanis, hogy lement a telefonomkártyámról a pénz, úgyhogy se hívni nem tudtam (nem mintha tervben lett volna :) ), se hívást fogadni. Úgyhogy volt egy nyugodt esténk, amit az Alfa Clubban töltöttünk (úgy egy hete már voltunk itt, nagyon jó kis hely, tele jórészt külföldiekkel). Hamar megismerkedtünk néhány aranyos kis némettel (igen, léteznek ilyenek :) ), akik meginvitáltak minket a mai kirándulásra. Így a fantasztikus Michael Jacksonra táncolós buli és 2 óra alvás után neki is iramodtunk, hogy meglátogassuk a Nagy Fal egy jóvar régebbi szakaszát. Az előzőekből okulva nem öltöztem túl sportosan, és ez az 5 centis sarkú cipellőm ismeretében még enyhe kifejezés. Meg is ijedt kicsit a német társaság, hogy hogy fogok én abban menni, de megnyugtattam őket, hogy ugyan, voltam én már a Nagy Falnál és nem egy nagy durranás. Ahogy gondolom. - mondták...

De azt elfelejtették mondani, hogy egy soha nem rekonstruált, életveszélyesen bomladozó 10 km-es szakaszt terveznek megmászni túrafelszerelésben. Egy darabig még a cipőm és én is bírtuk a kiképzést, de kb. fele útnál úgy döntöttem, kíméljük egymást. Mezítláb tettem meg a hátralevő kilométereket, a németek meg csak szajkózták, hogy "respect, respect". :) Mesélték, hogy még a strandon is szúrja hamburgi lábacskáikat a homok, hihetetlen, hogy hogy tudok így száguldozni az éles kavicsokon, sziklákon. Azt hiszem, én voltam a királylány. :)

A csodálatos kilátás és a jó idő (ismét leégett a pofikám :) ) azonban kárpótolt mindenért. Ötkor értünk haza, és sikeresen lekéstem életem első kínai aerobicóráját. Nem mintha olyan nagyon hiányzott volna még...

segélykiáltás

Szombat van, és mivel természetesen lekéstem a jelentkezési határidőt a mai kirándulásra, így jobb híján az esti bulit tervezgetjük. A lelkes előkészületeket azonban beárnyékolja a mi kis édibédi Huangunk pár perccel ezelőtti telefonhívása. A "mit csinálsz most? - tanulok., és 7-kor? - tanulok-, később? - bulizok., kikkel? - barátokkal., hol,mikor? - még nem tudom., holnap? - tanulok. szívesen segítek... - egyedül is megy." típusú beszélgetés legvége az lett, hogy nyomatékosan felajánlotta, hogy eljön velem a buliba, nehogy valami bajom essen. Egyszerűen nem hajlandó felfogni, hogy nem érek Rá se ma, se máskor. Úgyhogy most kétségbeesetten törjük a fejünket valami nem bántó mentőötleten. :)

Amúgy az elmúlt napok is jórészt eseménytelenül teltek. Csütörtökön végre megnéztük az Ég templomát, amit a plakátokon a Watercube-bal együtt reklámoznak. Számomra teljesen érthetetlen, hogy mi köze az Ég templomának a Watercube-hoz, a Tiltott városnak meg a Madárfészekhez, de ha valaki rájön a rejtély megoldására, szóljon. Az Ég temploma egy óriási területen található Peking belvárosában, 15 yuan csak a parkba szóló belépőjegy, és még 13 (diákoknak), ha meg is szeretnénk nézni az épületeket. Sokan azonban nem kíváncsiak rá, van, aki táncolni, mások énekelni, zenélni, karaoke-zni mennek, vagy kártyáznak, mahjongoznak. Számomra ez is egy rejtély, hogy miért fizetnek ezért, amikor Peking tele van sokkal-sokkal szebb, ingyenes parkokkal. Mint ahogy azoknak a nőknek a viselkedése is, akik visítozva egymást lökdösték le egy kőről. Ha valaki feláll erre a "Heavenly Center Stone"-ra, akkor állítólag a hangja az akkusztika miatt tök jól visszhangzik. Az egészből azonban óriási dulakodás támadt, amin szintén jól szórakoztunk.

Miután pedig újra feltöltődtünk kultúrával, beültünk Annáékkal egy hotpot-evő helyre. Aki próbálta már, tudja, milyen viccesen ki tud kenekedni tőle az ember. A hotpot-nak Kínában nagy hagyománya és népszerűsége van. Az egész abból áll, hogy az előtted lévő rezsón vizet forralnak, amibe belepakolászhatod az általad az étlapról kiválasztott cuccokat (mi marha- és birkahusit, zöldségeket, tésztát, gombát, tojást főztünk), aztán kiveszed és belemártogatod az általában csípős szószba. Evőpálcikával. :) Mivel nem mertünk már bevállalni több erőset (így is ki fog lyukadni a gyomrom, mire hazaérek), valami mogyorókrémszerű, első pár ízlelésre finom, de a végén már hányingert keltő szószba mártogattuk a falatkákat, az asztal másik végén ülő kínaiak nagy örömére. Amúgy teltház volt, kb. fél órába telt, amíg bejutottunk, és nem fizettünk kevesebbet, mint egy olyan étteremben, ahol nem neked kell főzni. A kínaiak viszont imádják...

mínusz egy hónap :))

Három kemény, tanulással (!) eltöltött nap áll mögöttem, úgyhogy itt volt az ideje, hogy ma délután végre megpihenjek. :) A megfázást kihevertük, de mivel nappal újra kb. 28 fok van, valószínű, hogy nem úsztuk meg ennyivel.

A mai nap nagy eseménye: Lelle kiköltözött a koleszból. Majd két hét együttélés után ugyanis ma, az egyébként minden nap bejáró takarítónő megkérdezte tőle, hogy akkor most tulajdonképpen hányan is élnek ebben a szobában. Miután Lelle biztosította őket, hogy csak egy ember (épp suliban voltam), meg is nyugodtak. De már az, hogy egyáltalán a gyanú felvetődött, hogy többen is lehetünk, magasabb intelligenciaszintet feltételez, mint eddig gondoltuk. Úgyhogy jobbnak láttuk, és kerestünk egy másik szállást... Most megint nincs szobatársam. :( Bár 3 éve itt tartózkodó bolgár ismerősöm mesélte, hogy nem vagyok egyedül. Mivel nagyon régen az egyetem helyén temető volt (és ugye a keleti népek - japánok, koreaiak, kínaiak - még ma is hisznek a szellemekben), az elmúlt években jópár öngyilkosság történt a koleszban. Ez mondjuk így nem túl vicces, de ne aggódjatok, én nem vagyok az a babonás típus...

Miután Lellét elköltöztettük, találkoztunk egy magyar lánnyal (tényleg), és beültünk egy Grandma's kitchen nevű cuki kis külföldi étterembe. Azt hiszem, ha megkapom az ösztöndíjam, itt dőzsölök majd először. Vagyon híján most csak egy kicsi fagyis almáspite jutott, de láttam ám az étlapon, hogy ez az én helyem. :)

Ezekután vééégrevalahára röpke fél óra sorbanállás után, de minden fennakadás nélkül :) megvettük a vonatjegyeket Nanjingba. Jövő hét csütörtökön 4-kor indulunk, és péntek hajnalban érünk oda drága kicsi excsoporttársainkhoz, utazgatás és névnapok ünneplése céljából. (nem, nem lógok, egyszerűen csak sportnap miatt nem lesz tanítás :) )

Holnap pedig vééégrevalahára megnézzük majd Annával és Mihállyal (a két magyar szakos kínaival :) ) az Ég templomát, szombaton pedig (ha lesz egy kis szerencsém, mert lekéstem a jelentkezési határidőt) a többi külföldi BNU-s diákkal egy Pekingtől északra fekvő igen híres templomot látogatunk meg. A nevét sajnos elfelejtettem... :)

De. Újabban igen kevés e-mailt kapok, úgyhogy jó lenne, ha aktivizálnátok magatokat, mert egyszer csak megmakacsolom magam és nem írok többet...

Buli - buli hátán

Azt hiszem, legutóbb Nanjingnál hagytam abba. Sajnos - mivel hála a változatos időjárásnak, mindketten borzasztóan lebetegedtünk - hétvégi utunk kis csoporttársainkhoz egy héttel későbbre tolódott. Rövid rehabilitáció után azonban folytattuk bevásárlókörutunkat a híres-nevezetes Silk street-en, ahol többek közt 1000 ft-ért csodás Billaborg pólót, 2500-ért meg Juicy szabadidőt vettem. Úgy tűnik, hosszú-hosszú keresgélés után megtaláltuk a helyet, ahonnan a remek hazai hamisítványok származnak. :)

Következő nap suli után nagymosást tartottunk és végre rájöttünk a kolesz-mosógép rejtélyére is (a múltkor igen csúnyán átejtett a kis mocsok, de most kifogtam rajta :) ). Este pedig átlibbentünk az immár 3 éve (!!!!) az egyetemen tanuló bolgár lányhoz, Elenához, bulizás ürügyén. Hamar megérkezett Anasztaszja nevű belorusz (egyébként tanárnő) barátnője is, és úgy döntöttünk, hogy négyen együtt fedezzük fel a pazar Coco Banana nevű helyet, ahonnan azonban a kínaiak döntő túlsúlya miatt gyorsan át is röppentünk a szinte kizárólag külföldiek által preferált Alfa nevű csúcsdrága, de nagyon jó zenékkel és angol wc-vel felszerelt klubba. Ezután megnéztük még a Sanlitunt is (külföldieknek szánt szórakozóutca, és ami a legjobb: van gyros :D), kb. 5-kor értünk haza. Bár Sztaszja kissé csalódott volt, mert férjfogási akciója nem volt túl eredményes, mi viszont igen jól éreztük magunkat.

Szombat délután-este a Houhai nevű szórakozónegyed felé vettük az irányt. Ez azért érdekes, mert a Houhai egy tó, Peking közepén (amúgy van egy pár ilyen), körülvéve különleges, minőségi bárokkal, klubbokkal és éttermekkel. Nagyon kis hangulatos, főleg alkonyat után, kivilágítva. Különös ötlettől vezérelve azonban mégse itt töltöttük az estét, hanem a külföldi diákok kedvenc evős-ivós helyén, a Lushban. Kb. fél óra ottartózkodásunk után kaptunk egy 3 üveg sörből és egy levélkéből álló küldeményt a szomszéd asztaltól. Amúgy minden 2. asztalnál szülinapost ünnepeltek, tortával, partycsákóval, egyebekkel. Úgyhogy már tudom, hol tartom az enyém, ha addig kibírom, és még itt leszek. Nem maradtunk túl sokáig, de szívünkbe zártuk a helyet. :)

Ma reggel korán keltünk, hogy frissen szerzett magyar szakos kínai barátnőnkkel és barátjával meglátogassuk a cukicuki csaknekünkpózoló pandácskákat, és a kihalás legszélén álló, lusta kínai tigriseket. A pekingi állatkertben ugyanis semmi más otthon meg nem található különlegesség nem volt, kivéve a hugicám. :) De azért természetesen lefényképeztük az összeset több szögből (Dia, rólad is csináltam lesifotót, ha kell, küldök). Amúgy nagyon kis aranyosak voltak a tigrisek, meg oroszlánok is, mind aludt, úgy látszik, akklimatizálódtak. Olyanok ugyanis, mint a kínaiak, akik képesek délben, evés közben (!), buszon (ellenőr), munka közben a ruhaállványok közé beesve, bármikor elaludni. Ezek után megkóstoltuk azt, amit az első 3 héten a világ legundorítóbb kajájának gondoltam, már csak szagról és képről. Ez talán betudható annak, hogy meg vagyunk fázva (így nincs szaglásunk se), és hogy a kínai lány, Anna, még mielőtt észbe kaphattunk volna, ki is választotta nekünk a 3-3 nyársra fűzött rák-hal-kagylógombócocskákat. Egyébként teljesen ízetlen volt ez a pépes izé, semmi esetre se hasonlított az otthoni halászlére, gulyáslevesre vagy töltött káposztára, úgyhogy továbbra sem hiszem, hogy a kedvencem lesz. :)

Most pedig tanulás...

letelt 3 hét

Sok újról ezúttal sem tudok beszámolni. Napjaink nagy része (kb. 4óra) tanulással telik, ezen kívül általában vásárolgatunk. Mert ugye a kínai boltok este 9-fél11-ig nyitva vannak. Az más kérdés, hogy olyan ocsmány divat van Kínában, hogy az elmúlt 3 hétben egyetlen elfogadhatónak mondható szabadidőt se találtam. Minden felső térdig ér, a nadrágok nyakig, minden csillog, villog, csipkés, gombos, pizsamás, lógós, olyan, mintha egy alsórendű turkálóban mászkálnánk. Úgyhogy lányok, ne higgyétek, hogy élvezet itt vásárolni (mondjuk már otthon se szerettem :) ).

Suli. Ma volt a csoportváltó-vizsga (megpróbálok bekerülni egy még erősebb csoportba), ami természetesen tanulás híján szánalmasan sikerült. Amúgy az órák viszonylag izgalmasak, most már egyre több használható dolgot tanulunk, és a tanárok is tök jó fejek.

Kaja. Egyre jobban megbarátkozom a menzával. Mindig minden friss, tele van zöldségekkel és az ízük is elfogadható. Bár azért időnként még (inkább idő hiányában) betérünk a Mekibe, jobbára ezeket választjuk (kaják: 2-3 yuan)

Amúgy bár nincs szobatársam, valójában van. :) Úgy volt, hogy ugye Lelle (aki nem tudná, az ELTÉ-n csoporttársak voltunk) kb. másfél hete érkezett Pekingbe, nyelvtanulás céljából. Először szállodában lakott, majd nekiláttunk olcsóbb helyet keresni. Huang, a kedvenc kis kínaink, szívélyesen felajánlotta, hogy lakjon nála (sőőt, hogy lakjunk mindketten nála, mivel "az úgy sokkal egyszerűbb", de ezt a lehetőséget gyorsan elvetettem :) ). Mikor aztán 4 nap folyamatos üldözés után kiborult a bili és a zaklatása elviselhetetlenné vált (ez amúgy az összes kínai srácra jellemző), úgy döntöttünk, hogy sokkal kellemesebb társaság leszek Lellének, mint Huang (kinek hátsó szándékait máig homály fedi), úgyhogy most hadi menekültként a szobámban bújkál. Az a vicces, hogy bár minden koleszban van legalább egy biztonsági őr és egy recepciós a portán, senkinek se szúrt szemet a világosszőke, nagy szemű, eddig sosem látott leányzó. Sőt, ma már (együttélésünk 5. napján) a takarítónők vadul köszöngetnek is neki. Úgyhogy lehet, hogy marad még 3 hetet. :)

Holnap amúgy (mivel hétvégénket Nanjingban tervezzük tölteni csoporttársainkkal), vonatjegyet veszünk az állomáson. Ez így kínai viszonylatok között eleve izgalmasnak ígérkezik, mindenképp beszámolok majd az eredményről.

szünet 2

Végre ismét van net a szobámban, úgyhogy gyorsan meg is örvendeztetlek titeket egy újabb izgalmas bejegyzéssel.

Miután lezajlott a varázslatos ünnep a Tienanmen téren, annyira nem tudtunk betelni a kínai kultúra ezen csodájával, hogy másnap is el kellett mennünk, hogy jobban körülnézzünk ott és a környező hutongokban (sikátorokban). Peking központjában kétféle hutong van: vannak a külföldieknek szánt, kisértetvárosnak tűnő (mert valóban senki sem él bennük), de nagyon impozáns kínai épületekkel telerakott, kb. 20-as évek stílusát idéző sétálóutcák, és vannak a pekingi kacsával, és cuki Mao-s cuccokkal telített, gusztustalan, mocskos, büdös kis sikátorok, ahol emberek laknak és ilyen gyanús pálcikákra fűzött husikákat, vagy cukorral bevont gyümölcsöket esznek. Amúgy az illatuk általában a rohadt krumpli és a hal keverékére emlékeztet. (Ez az oka gondolom, amiért a legtöbb kínai alapszaga igencsak különbözik az otthonitól)

Ezek után elindultunk, hogy újdonsült kínai pajtikánkkal (akinek a rockkoncertjére végül nem mentünk el) megnézzünk egy helyet, a neve: Salsa Caribe. Már ez is igen vonzónak tűnt, de amikor megérkeztünk, elhatároztuk, hogy ez lesz a második otthonunk. Valami argentin banda zenélt, és kb versenytáncosok táncoltak, az egész bár olyan Dirty Dancinges benyomást keltett... Semmi probléma nem volt addig, amíg barátocskánk ki nem találta, hogy táncoljunk. Rájöttem, hogy nem igaz az a közhely, hogy a kínaiaknak nem túl jó a mozgáskordinációjuk. Szerintem egyáltalán nincs nekik olyan. Mivel Huang (merthogy így hívták), olykor úgy táncolt, mint egy csimpánz, olykor pedig, mint egy keljfeljancsibábú, kb. egy óra tömény élvezet után menekülőre fogtuk a dolgot.

Másnap természetesen nem úsztuk meg, hogy meg ne mutogassa nekünk az Olimpiai Parkot, úgyhogy ezazzzz végre van madárfészkes képem, aki igényelte, szóljon rám, és küldöm. :) Amúgy élőben egyáltalán nem nagy szám, sőt. Még a Madárfészek viszonylag jól néz ki, de az összes többi új épület inkább egy elhagyatott laktanya, na jó, középiskola lassan omladozásnak induló sportcsarnokára hasonlít. A Watercube se olyan, mint a tv-ben.

Ezután egy olyan helyre vitt Huang vacsorázni, ahová önszántamból be nem tettem volna a lábam. De mivel nem lett semmi bajunk a kajától (és az ott uralkodó szörnyűséges állapotoktól), annyira nem bántuk. Legalább erősödik az immunrendszerünk. :)

Következő nap (kezdem elveszíteni a fonalat :D ) szakítottunk Huanggal. Mivel egyre durvábban ránk ragadt, egy elég konkrét sms-ben értésére adtuk, hogy örülünk, hogy megismertük, de további beszélgetésekre és kísérgetésekre nem tartunk igényt. (persze ma rittig ránk ragadt újra a menzán... ) Tehát miután kínais ismerkedésünk ezen szakaszát lezártuk, önállóan vágtunk neki a Nyári Palotának. Az eddigi pekingi kulturális élményeim közül ez volt a legpozitívabb. Az igazi Kína. Gyönyörű tóparton magas, erdős hegyek, díszes kínai paloták, sztúpák, egyszerűen csodálatos volt. Bár az örökös fényképezkedést már szörnyen untuk (a Tienanmen környékén rendszeresen fiatal srácokkal, kisgyerekekkel és családokkal kellett képeket csinálni), volt egy kínai középiskolás lánycsapat, akik egész aranyosak voltak, mindenféle pózban és felállásban kb. 150 képet készítettek. Irtóra tetszett nekik a kínaiul makogni próbáló két szőke (?) magyar lány. (amúgy mostantól mi is lefényképezzük az ilyeneket, hát, van már egy pár kép... :) )

Ezután ismét bulizni indultunk, egy MIX nevű helyre (a VICS-szel szemben :D), ahol a nemzetközi csapattal és a két magyar sráccal buliztunk egy darabig. A zene szerintem verte az igazi amerikai hip-hop helyeket, de a kínaiak ugyanazt a vicces riszariszát nyomták, mint Huang a salsabárban.

Vasárnap pihenőnap volt. Kettőkor keltünk és rövidke séta után elindultunk a fiúkkal búcsúvacsorára, megkóstolni a pekingi kacsát. Nemcsak drága volt (egy adag 168 yuan), hanem ízetlen, zsíros és kevés. Úgyhogy maradok a rántottás-paradicsomos rizsnél, a szusinál, meg a sült csirkecombnál, amit pár napja fedeztem fel a menzán.

Ma ismét elkezdődött a suli, és mivel szerdán (azaz holnap áááá) vizsgázni fogok (megpróbálok egy erősebb csoportba bekerülni), igencsak bele kéne húzni. Hétvégén viszont valószínűleg ismét indulunk kirándulni, Nanjingba, kedves excsoporttársainkhoz. :) De még ezt is meg kell szervezni. Nagyon sok teendőnk van még...

szünet

Kedves Olvasóim!

Könnyes szemmel olvastam a hiányoló megjegyzeseket es e-maileket:), de nem azért nem jelentkeztem, mert elrabolt a kínai maffia, vagy tagja lettem egy szektának, egész egyszerűen olyan sivárak a napjaim, hogy nem akartalak vele untatni Benneteket. Másrészt pedig okt. 1-től újra nincs net a szobámban, és így kicsit nehézkes írni (most pl. egy internetkávézóban ülök), az msn-ről nem is beszélve... Majd lesz, ha befizetem, de az egyhetes ünnep miatt minden zárva van (megjegyzem, nem igazán értem a gondolkodásukat, mert tegnap volt okt. 1, és ma van minden zárva).

Ünnep. Tegnap volt a Kínai Népköztársaság 59. születésnapja, amit kedves pesti excsoporttársnémmal a Tienanmen (Mennyei Béke Kapuja) terén ünnepeltünk. Nem volt probléma, hogy nem tudtuk, mit is kéne/lehet ott megnézni, hiszen a milliós tömeg csak úgy sodort magával. Mihelyt tudtunk, kimenekültünk, így a taxiból hazafelé menet jókat röhögtünk az addigra elkordonozott tömegen, akik bizonyára valami felvonulásra vártak. Olyanok voltak, mint majom a ketrecben, szerintem, ha akartak, se tudtak volna kiszabadulni egykönnyen.

Amúgy Lelle szombaton érkezett, és kedden tudtunk csak kapcsolatba lépni, úgyhogy gyorsan el is mentünk bulizni. Egy GT Banana nevű helyen töltöttük az estét egy rakás mindenféle nemzetbeli, jórészt európai diákkal, a legjobb, hogy 4-en voltunk magyarok. :) A VIP részbe sodródtunk, és a társaságnak köszönhetően nem kellett kifizetnünk a magyar viszonylatban is horribilis belépőt. De ilyen diszkót én még életemben nem láttam. Képzeljetek el egy olyan helyet, ahol 8 centis padlószőnyeg borítja az aranycsilláros, tükrös folyosókat és a személyzet minden asztalnál ingyen tölti a koktélokat. A sztárdj miatt nem lehetett fényképezni, de a mosdóban azért lekaptuk a luxus-pottyantóst. A zene fantasztikus volt, nagyon jól éreztük magunkat. A puszikat Márknak, Gergőnek és Évinek küldjük, akik nem tudják, mit hagytak ki. :)

Vasárnap este pedig (ha már így visszafelé haladunk) egy zongorahangversenyen voltam török barátnémmal. Az egyik rokonának a cuki kis tanítványai léptek fel, a gyerekek kb. a derekamig értek, de 800-szor olyan jól játszottak, mint én, fénykoromban. :) A büszke szülők pedig felváltva csinálták a képeket róluk és a különös külföldi vendégekről, akik nyilván csakis az ő csemetéik zongorajátéka miatt érkeztek az országba.Amúgy nem ez volt az egyetlen fényképezkedésünk. A Tienanmenen is páran megállítottak, de volt, aki csak úgy sutyiban lekapott minket. Asszem a vidéki kínaiak is, akik a vakáció alatt fellátogatnak a fővárosba, elsősorban turistát nézni jönnek és csak másodsorban felvonulást nézni. A fiúk pedig, mint a gyerekek. Húzgálták a hajunkat, kacarásztak, lökdösődtek. Idióták.

Az utóbbi két napban állandóan mentem. Hol biciklivel (egy élmény volt :)), hol taxival vagy busszal. Egyre inkább kiismerem magam a környéken, bár azért amikor egyik este betévedtünk egy, a sulitól nem messze álló szerény kinézetű teaházba, és kihozta a népi viseletbe öltözött pincércsaj az étlapot, eléggé elszörnyedtünk. A legolcsóbb tea került 200 yuanbe (5000Ft)… Két tea árából Belső-Mongóliába kirándulhattam volna 5 napra. Úgyhogy felálltunk, és mentünk. Sikátorokban sétálgattunk, és bár az útikönyvek melegen ajánlják ezeket a külföldieknek, szerintem egy nagy rakás szemétdomb az egész. De az is lehet, hogy egyszerűen csak nem volt szerencsénk. Tegnap amúgy megismerkedtem egy viszonylag normálisnak tűnő kínaival, aki meginvitalt minket egy rockkoncertre. Nem tudom még, hogy megyünk-e, de mindent ki kell próbálni. :)

Kirándulás a Nagy Falhoz

Tegnap reggel 8-kor felkerekedett az egyetem külföldi diákserege, és meghitt utazást tett a világörökség részének kikiáltott Nagy Falhoz. A 11 busz kb 2,5 óra alatt érte el a Jinshanling-i szakaszt, ahol 3 óránk volt bejárni a bejárhatatlant.

Akit érdekel, egy kis izgalmas történelmi bevezetés:

A Nagy Fal (kínaiul 长城) soha nem volt összefüggő fal, különböző korú és felépítésű erődítményekből áll. Az első védelmi rendszert Qin Shi Huangdi kezdte kiépíteni az i.e. 210-es években, a Hadakozó fejedelemségek korának korábbi falszakaszait felhasználva, elsődlegesen az északi nomád törzsek (főként a hunok) elleni védekezés céljából. (érdekességképpen megemlíteném, hogy a "magyar" és a "hun" fogalom kínaiul ugyanaz, úgyhogy lehetetlenség elmagyarázni kis pajtikáimnak, hogy nem az én őseim voltak azok a vérengző fenevadak, akik állandóan zargatták az övéiket. De legalább tudják, hogy velem nem lehet packázni :) ) A későbbi dinasztiák némelyike új erődítményeket húzott fel, a ma látható falszakaszok jórészt az 1368 és 1644 között hatalmon lévő Ming-dinasztia idején épültek, téglából. Pontos hosszát sem lehet megállapítani, hivatalos adatok szerint 6 352 km, míg az aranyos kínai nénike által rámtukmált képeslapok 7300 km-t írnak, de a legdurvább becslés, amit eddig hallottam, 10000 km volt.
A közhiedelemmel ellentétben a nagy fal nem látható szabad szemmel a világűrből. Csak néhány méter széles, és a színe igen rejtőzködő úgyhogy ezt szépen felejtsétek is el. (A legenda amúgy egy 1930-as évekbeli amerikai vicclapból ered :) ) 1987-ben az UNESCO a világörökség részének nyilvánította.

Mi a Jinshanling-i szakaszt látogattuk meg, ezt nem túl régen nyitották meg a turisták előtt, és állítólag ez az egyik legszebb. Hát ehhez képest nekem nem lopta be magát a szívembe. Nem is olyan óriási, nem is olyan lenyűgöző, és bár a táj szép, szerintem ilyet otthon is látni. Úgyhogy ném értem ezt a cécót. De azért beálltunk a sorba, és minden kanyarnál csináltunk egy rakás fényképet. Nekem leginkább a Nagy Fal formájú kukák tetszettek, de készült egy pár kép újdonsült orosz és amerikai barátocskáimról is.

Összességében 3 óra alatt maximum 3 km-t sétálhattunk, de eléggé megéheztünk a nagy fényképezkedésben. Úgyhogy amint hazaértünk, első utam a legmegbízhatóbb kedvenc éttermembe vezetett, és ki is választottam egy jó nagy adag jiaozit (töltött gombócocskák). Igen ledöbbentem, amikor megkaptam a gyanús kinézetű, méteres, csúszós, nyálkás tésztával, és egy kis hájas, porcos, ízetlen husikával megrakott, valami fura lével teletöltött tányért. Na mondom, ennyit a bizalomról. Mivel a tésztával nem boldogultam (bár jókorákat cuppant az arcomon :) ), a husit meg valamiért nem kívántam, hálát adtam, hogy közel van a Mc Donald's.

Ma délelőtt végre sikerült elintéznem a vízumom, és kipróbáltam a sulimenzát is. Ez azért előnyös, mert egyrészt a legdrágább kaják is 200 ft-ba kerülnek, másrészt látod, amit enni fogsz. Most pedig kitalálom, hová szeretnék utazgatni jövő héten, mert lesz egy hét szünetem a Kínai Népköztársaság 59. szülinapja alkalmából.

11. nap

Tegnap végre kaptam egy új nevet. :) Nem mintha nem lettem volna megelégedve az eddigi 任娜-val, amit Wang tanárnő adományozott, de szerettem volna végre egy olyat, aminek konkrét jelentése is van, ezért tudatosan már a jelentkezési lapon se töltöttem ki a "kínai név" mezőt. Az új nevemet a mostantól kedvenc tanárnénimtől kaptam: 安妮 (ejtsd: anni, 1-es,2-es hangsúllyal), ami azt jelenti: "békés szépség". Azt hiszem, tudjátok, hogy ez a legkevésbé se jellemző rám, de itt minden fordítva működik, úgyhogy nagyon örültem neki. :)

Ezen kívül kb. semmi se történt tegnap. Ma viszont suli után megkaptam az októberi ösztöndíjat is, úgyhogy el is indultam újabb dőzsölő körutamra. Nem kellett sokáig mennem bicikliért, hiszen minden második bolt ezzel foglalkozik. Kb. 6000 Ft-ba került a vadiúj kék csodám kosárkával, csengővel, (ez nagyon fontos, mindenki állandóan dudál és csenget, pl. ha előz) zárakkal, méretre szabva. Bár már az első megálláskor nyikorgott kicsit, max 9 hónapot kell kibírnia. Úgyhogy reménykedem. :) Itt ugye minden úton legalább két külön sáv van a bringáknak, és mindenki megy a feje után, tökéletesen figyelmen kívül hagyva taxit, rendőrt, járdát, lámpát, hiába vigyáztam, majdnem elgázoltam én is egy bácsit. Aztán az egyik boltban kisebb meglepetést okoztam, mert épp a sportcipőket nézegettem, amikor meglátott két eladó. Igencsak elkezdtek röhögni, hogy na mit keres itt ez a hülye külföldi. Aztán amikor megkérdeztem, hogy van-e az egyikből 35-ös méret, lefagyott a mosoly az arcukról. Úgy imádom az ilyen pillanatokat. :) Aztán nem győztek bocsánatot kérni, és bár vagy még fél órát beszélgettünk utána még arról, hogy milyen viccesen néznek ki az európai emberek, a két kék szememért se akarták felénél lentebb engedni a cipő árát. Aztán még egy kabátosnál is elbeszélgettünk, és azt hiszem, van egy nem túl jó hírem. Minden kínai Magyarországra akar jönni, mert annyira szép Budapest. Úgyhogy rontanunk kéne kicsit a propagandán...

Este amúgy (mivel már az egyetem területét bejártuk buliügyileg), kimerészkedtünk a városba is. Van egy pizzázó nem messze a sulitól, ami egyetemi nyitópartyt hirdetett mindenféle italakciókkal és dj-kkel. Valójában átverés volt az egész, buli nem volt, ráadásul csak külföldiekkel volt tele a hely, természetesen főként a bunkóbbik fajta amerikaival. Úgyhogy igen hamar távoztunk, át, a Nyelvi és Kulturális Egyetem törzshelyére, a Blablabarba. Na a Blabla egy olyan hely, ahová otthon be se tenném a lábam, de itt kint kulturális fellegvárnak számít. Ez az a hely, amiről nem lehet mesélni. Látni kell. Tehát ha valakit érdekel, szívesen küldök egy-két képet. :)

Jajj már megint túl sokat írtam.. Megyek is, mert 8-kor irány a Nagy Fal, és nem ártana nem leszédülni róla. :)

A felfedezések napja

Fontos javítandóval kezdeném mai pár soros beszámolóm: A varázslatos Kína-hívó nem 0084 (ahogy tegnap írtam), hanem 0086!!! A hibára oly egyszerű okból kifolyólag jöttem rá, hogy eltelt egy nap, és egyetlen külföldi blogolvasó rajongóm se zaklatott.

Ma még ezen kívül elég sokmindenre rájöttem. Például, hogy kik laknak az úgynevezett Guest's House-ban, közvetlenül a koleszom mellett, és hogy miért őrzik éber őrök állandóan az épületet. Szerencsém volt ugyanis megpillantani, amint egy talpig selyembe öltözött núbiai herceg kinézetű núbiai herceg félszeg mosollyal, egy aktatáskával és a sofőrjével bepattan a ház előtt álló gyönyörűségességes BMW-jébe, majd sebesen tovaszáguldanak. Na ő biztos nem azzal az ösztöndíjjal érkezett, mint én.

Amúgy nagyon komolyan veszik a biztonsági szolgálatot Kínában. Tegnap láttam, hogyan szállítottak pénzt egy bankból. A páncélozott kocsi szorosan a bejárathoz áll, a 6-8 (gondolom csőre töltött) gépfegyverrel felfegyverzett katona körbeállja, és minden gyalogost elterel a kocsi 4-5 méteres közeléből, ki az autós úttestre. Kicsit félelmetes volt. Eszembe jutott, hogy most kéne eljátszani azt, amit Rami, a középiskolai osztálytársam csinált Esztergomban, a bazilika előtt. (gondolom, csajok, biztos emlékeztek rá :D )

Arra is rájöttem, hogy miért esznek ezek pálcikával. Ma ugyanis azt hiszem, olyan vacsorát kaptam, amit kedves Márk kollegám csak "földimogyorópörköltnek" hív Nanjingban (javíts ki, ha tévednék). Kacsát akartam, és nem tudom, hogy sikerült ezt kapnom. Bár a kínai étlapokon sohase az van írva, amit kapsz, szóval mindig tartogat izgalmakat a rendelés. :) Tehát ebben a hússal nem bővelkedő, ellenben 30% csípős pirospaprikából, 30% párolt sárgarépából és egyéb illatos gyökérféléből, 30% rizsből és 10% (szerintem főtt) mogyoróból álló csodából kellett kiválogatnom az ehető részeket. A vicces az, hogy ha bemegyek a kedvenc éttermembe, (szerintem utasításba van adva) mindig kanalat kapok, nem mintha nem bírnék elboldogulni a pálcikával. Úgyhogy most kérnem kellett a művelethez pálcikát, és a kedves pincérek nagyon boldogok voltak, hogy végre magaménak érzem a keleti kultúrát. Közben meg csak a kaja volt pocsék.

Ma suli után (amúgy egyre ügyesebb vagyok ám a kínai órákon, villogok is gyakran, hogy mennyi írásjegyet tudok, és tényleg többet sikerül elolvasni, mint a koreaiaknak és japánoknak, akik ráadásul ezeket is használják :) ) tehát ma suli után török barátnőmmel újra nyakunkba vettük a kampuszt, és megkerestük a legjobb kávézót óriási szabadidőnk eltöltése céljából. Ebben az eldugott kis kocsmában (vagy minek nevezzem??) hol latin, hol a magyar mulatósnak megfelelő kínai zene szólt, igazán hangulatos kis hely. Megkóstoltuk a hely specialitását is, amit nemes egyszerűséggel csak Nagy Fal bornak hívnak. Háát találtunk benne némi kivetnivalót, úgyhogy szinte érintetlenül adtuk vissza a poharakat.

Még annyi mindent tudnék írni, de nagyon fáradt vagyok, ma meg 8-kor suli. (vagyis hajnali 2-kor). Úgyhogy talán holnap...

Letelt egy hét

Ma nem sok dolog történt. 1-kor kezdődött a suli, volt beszédgyakorlatunk és egy korrepetálós óra, amire ezentúl nem is kötelező bejárni. Viszont. :) Hosszas procedúra után végre megkaptam a diákigazolványomat, a kampuszkártyámat (ezzel már királylány lettem: az iskola hagyományos menzáin kajálhatok, könyvtárba járhatok, és erről vonják le az internethavidíjat is), de a legfontosabb: 3200 yuan kezdőlökést. :)

Ennek örömére török barátaim gyorsan el is vittek a szomszédos Wallmartba (?) telefont venni, mivel már a regisztrációnál is hülyén néztek, hogy már vagy 10 órája megérkeztem Kínába és még mindig nincs kínai telefonszámom. De most vettem egy csodálatos, fekete színű LG mobilt röpke 300 yuanért (x 25 Ft), az új számom pedig: 15010270073 (gondolom elé kell tenni külföldieknek a 0084-es Kínahívót). Tehát ha valaki ellenállhatatlan késztetést érez, ezen már nyugodtan lehet zaklatni, bár biztos nem olcsó mulatság...

Amúgy nagyon jó kis bolt ez a Wallmart, minden van, mi európai szem-száj ingere. Szívesen elnézelődtem volna még pl. a csoki- vagy a húsosztályon, de a telefonos eladófiú kikezdett velem, így jobbnak láttuk mielőbb távozni. :) Amúgy tök aranyosan udvarolnak a kínai fiúk (ezt már csak kis családom kedvéért mesélem el :D ), ha véletlen valamelyik bókot nem érted meg elsőre kínaiul, akkor körbeírják, vagy elmondják még angolul is (hirtelen ilyenkor az összes srác tud angolul), vagy még ahány nyelven tudják. De nyugtassátok meg légyszi a Tatát, hogy "nem fogok összekeveredni semmilyen vágottszeművel".

Na de most vár a tanulás, hiszen azért jöttem... ;)

Elkezdődött

Azért nem írtam semmit tegnap, mert a szakadó eső miatt egész egyszerűen nem volt mit. (ma mondjuk már újra huszonsok fok volt:) )

Egész délelőtt aludtam, utána csak felvettem a könyveim, este meg lementünk páran a 12 tölgybe beszélgetni. Ez utóbbi mondjuk kicsit viccesre sikeredett, mert mind a két felszolgáló csaj kiöntött egy-egy üveg sört, mihelyt megérkeztünk. Nagyon zavarban voltak, azt hitték, hogy biztosan azok a fránya európaiak hozták rájuk a rontást. Lehet, hogy be se engednek minket többet. :)

Amúgy a tegnapi nap boldog felfedezése: lehet kapni Lipton teát, tehát tök felesleges volt az a 3 doboz, amit anyukámmal pakoltunk. :D

Ma megint nem sok izgalmas dolog történt. Délben csapatostul, két busszal indultunk egy orvosi vizsgálatok tömkelegének ígérkező valamire (mivel természetesen nem fogadták el az otthon több, mint két hét szenvedéssel járó eredményeket). Szerencsére azonban (miután mindenhova kétszer is sorba kellett állni) szurik, röntgenek és árgus doktorszemek nélkül, mindössze egy óra alatt túllettünk az egészen. Két haszna azonban volt: lett két új pajtikám (egy amerikai csaj és egy brunei-i srác), és sikeresen lekéstem életem első kínai kínai óráját. Csak a magnóhallgatásra értünk vissza, ami valami pazar volt. :) Nem lesz könnyű dolgom, tanulni kell rendesen. Ami kétségbeejtő, hogy a csoporttársaim nagy része csak másfél évet tanult, és legalább olyan szinten áll, mint én, ráadásul koreai és japán. Van mondjuk egy orosz lány is, két angol, egy belga fiú, meg én, a magyar. Érdekes módon, míg európai kollégáimnak rendesen el kellett magyaráznom, merre van kis hazánk, addig a vágottszeműek lelkesen bólogattak, hogy tudják, hogy Butápészö gyönyörű, háát nagyon édesek voltak. Tehát ezentúl koncepciót váltok, áttérek a japán-koreai régióra.

Gondolom, mondanom se kell, hogy ma is nagyon finomat ettem, pedig most tényleg az igazi kínai konyhát akartam kipróbálni. Ki is választottam az étlapról egy adag baozit (gőzőlt, mindenféle furcsaságokkal töltött gombóckák), és mikor megkapom, hát szalonna, husika és gomba volt benne. :) Az árakat már nem is írom, mert mindenki ki van akadva...

Na vár a tanulás! :)

New Students' Day

Ma különleges napra virradtunk. 8-kor kezdődött a várva várt "évnyitó ceremónia", ami abból állt, hogy elmondtak kínaiul egy mondatot az iskola jó híréről, történelméről, eredményeiről vagy az olimpiáról, aztán taps, angolul is elmondták, taps, japánul, taps, koreaiul, taps, egy srác kirohant hányni, taps, kínaiul, taps, és így tovább.

Ezután egy nagyon mogorva rendőrbácsi tartott egy szintén nagyon izgalmas angol nyelvű előadást kifejezetten európai és amerikai sorstársaimnak, minden második mondata az volt, hogy "különben majd jól megbüntetünk, érted?". A feszültség egyre csak fokozódott, de mikor ezekhez ért...

• Ne ismerkedj idegenekkel
• Ne igyál, mert harcba keveredsz, és akkor jól megbüntetünk
• Ne rendezz házibulit, mert az bár legális Kínában, de nem jó

... már folyt a könnyünk. :) A bácsi meg csak nézett bután.

Ezután dél körül tartották az International Students Partyt, amin jól össze is barátkoztam egy amerikai sráccal, egy angol lánnyal, és egy török lánnyal (Aslihan). Aslihannal, a bátyjával, annak shanghai-i feleségével, és annak az ikertestvérével mászkáltam egész délután egy hatalmas igazi kínai bevásárlóközpontban, továbbá alaposan belakmároztunk egy elég drága olasz étteremben, mindösszesen 2500 ft-ért...

Ja amúgy vacsira is tök fincsit ettem. Bár eddig szívem legmélyéből megvetettem a tofut, sikerült beleválasztani, és rizzsel, csípős szósszal és meglepi csomagocskával nem is volt rossz. Csak néha leégett a szám. Óóó, de ami nagyon fontos: láttam élő kutyákat, már vagy 4-et. És pórázon, nem tányéron. Ez jó jel. ;)

Ma este menni kellett volna kávézgatni Aslihan bátyjának török osztálytársaival, de inkább kihagyom. Holnap úgyis találkánk van a 12 tölgy nevű egyetemi szórakozóhelyen velük, Jane-nel (angol lány) és néhány cuki kis koreaival. :)

Attól függetlenül, hogy úgy néz ki, beindulóban van a társasági életem, kezdek komolyan aggódni. Még mindig nincs szobatársam, pedig tegnap befejeződött a regisztráció. Már egy kis vietnámi csüngőshasúval is beérném... :( :)

Ja, amúgy kiderült a belépő teszt eredménye. Azt hiszem, a közepesen szar csoportba kerültem, de erről inkább majd hétfőn nyilatkozok. Hétfőn, kedden, szerdán délután, csütörtökön és pénteken meg délelőtt lesz 2x2 órám. De akarok majd járni még kalligráfiára és tájcsira, úgyhogy nem tudom, hogy lesz szabadidőm. Azért persze nyugodtan lehet zaklatni az e-mailekkel. Most mennem kell, veszek egy kis zöld narancsot, ha még nyitva van a zöldséges... :)

Ésés kaptam ma egy olimpiás pólót (már régóta vágytam rá, mert mindenki ilyenben lófrál, hiszen mellesleg a mi sulinkban lakott és edzett többek közt az amerikai csapat is...), és már az új kínai nagyeseményt reklámozzák, a China Opent, természetesen Szávai Ágival. Mindenhol ott vagyunk. :)