Mit számít a fagy (a héten voltak olyan napok, hogy mínusz 8-10-fokokat mértek), most már aztán egy perc időm sincs unatkozni. A sportbérletnek köszönhetően kipróbáltam egy fantasztikus hastáncórát, egy röhejes hip-hopot és egy izgalmas balettórát (a' la klasszikus kínai :) ), de már a spinningbe is annyira belejöttem, hogy tegnap szétesett alattam a bicikli. Olyan izmos leszek, mire hazamegyek, hogy hajjaj...
Esténként meg tolmácsolgattam Bálintka családja és egy kínai akupunktúrás orvos között. Na jó, ez így erős kifejezés, de tényleg valami olyasmit csináltam, és tök jó volt. :-)
Aztán csütörtök este koncerten voltunk az orosz brigáddal egy igen lepattant kis lebujban, ahol amatőr külföldi bandák léptek fel. Úgyhogy másnap jól esett a suli és a korcsolyázás... Mert kis osztályom végre összeszedte magát, és újabban minden hétre szervezünk valami roppant izgi csapatépítő programot. Ugye a falusi utcákon való edzőcipős csúszkálásokat leszámítva eddig csak egyszer korcsolyáztam életemben drága kis barátnémmal, akinek sajnos nem írhatom le a nevét, mert akkor anyukájáék, ha nézik a blogot, esetleg megtudják, hogy anno közgáz doga helyett inkább a Városligetben bénáztunk, és lesz ám nemulass. :-) Szóval egyedül indonéz barátnőmben bíztam, aki még jeget se látott, úgyhogy az első kört a korlát mellett bicegve tettük meg. Utána már olyannyira belejöttünk, hogy elhatároztuk, benevezünk a következő téli olimpiára, már a ruhákat is kiválasztottuk. A közös megpróbáltatások annyira összekovácsoltak minket, hogy végre fel mertem tenni azt a kérdést, ami leginkább csiklandozta a fantáziámat Indonéziával kapcsolatban. A kannibalizmust. Nem tagadta, Indonéziában tényleg élnek apróbb szigeteken kis kannibál törzsek, de ez az indonéz lakosságot teljesen hidegen hagyja, mert csak egymás között táplálkoznak. Úgyhogy már meg se kérdeztem ezek után, hogy mit gondol a kutyaevésről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése