az elmúlt két nap...

...bár úgy kezdődött, végül csak nem telt el eseménytelenül. Ezen a hétvégén ugyanis végre szerettem volna kirehabilitálódni ebből a ronda megfázásból. Az egész ott lett elszúrva, hogy a recepción bejelentettem, hogy jó lenne, ha csinálnának valamit a tv-mmel, mert csak egyetlen angolnyelvű adó van rajta, én meg ugye kínai szappanoperákat akarok nézni. Kb. két perc múlva meg is jelent a szorgos kis karbantartóbácsi, aki majd' másfél óra töprengés után rájött, hogy nincs bedugva az antenna. Úgyhogy most már mind a 30 adón nézhetem a jobbnál jobb sorozatokat. A délutáni alvás tehát ezért maradt el...

Este meg, mintha megérezte volna szándékomat, úgy fél 11 körül betoppant Olga, az ukrán, hogy úgy gondolja, hogy mi most elmegyünk bulizni. Hosszas tanakodás után, egy óra múlva már a VICS nevű klubban lejtettünk a legújabb RnB slágerekre. Itt megint ecsetelhetném a kínaiak félelmetes mozgáskultúráját, de nem teszem, mert később úgyis megcáfolom. :-) Továbbá majdnem lett egy kínai pajtikám, aki azzal szúrta el az ismerkedést (többek közt :-) ), hogy minden egyes kérdésénél, ahogy a nagy hangzavar miatt a fülemhez hajolt, rálépett a lábujjamra. Hiába szökdeltem, jó negyed óra után már nem éreztem a bal lábamat. Úgyhogy a remek kis buli hamar véget ért, fél 5-re már haza is vánszorogtunk.

A mai napot húslevessel kezdtem, isteni volt. A koreai étteremben találtam rá, és az élmény beragyogta az egész vásárolgatós délutánomat. :-)

Estére pedig meghívást kaptam a magyar szakosoktól egy izgalmas tehetségkutató versenyre, vagy "dalmeccsre":-), ahogy Anna nevezte. Amúgy nagyon szépen fejlődik a nyelvtudása, és elújságolta, hogy megkapta az ösztöndíjat, és szeptemberben indul Budapestre tanulni. Nagyon kis lelkes. :-) Megkért, hogy majd csináljak neki gulyáslevest. Mondtam, hogy Pekingben is szívesen csinálok, de ez már annyira nem érdekelte... A verseny amúgy felettébb szórakoztató volt, 39 "énekes":-) lépett fel, és 1 tánccsapat. De ez utóbbi tényleg nem volt rossz. 2 számra táncoltak, ebből az egyikre otthon mi is tanultunk koreográfiát (Doesn't really matter), az övék is kb. hasonlóra sikeredett... Úgyhogy tényleg létezik kivétel. ;-)

72. nap

Tudom, tudom, már egy hete nem írtam, le is sül a képemről a bőr... Viszont nem sok minden történt az elmúlt néhány napban, úgyhogy nem lesz nehéz összefoglalni.

Alig vártam, hogy eljöjjön a múlt péntek. Én kis naiv azt hittem, hogy a negyedévi vizsgák vártnál is jobb eredményeit egy remek kis kínai bulival pecsételjük majd meg. De sajnos az orosz-bolgár-ukrán partydelegáció keresztülhúzta a számításaimat azzal a valóban megfontolandó indokkal, hogy ha pénteken bulizunk, akkor nem bírunk elkészülni a szombat este fél 7-kor kezdődő Kung fu-showra. Végül meggyőztek, így már 11-kor nyugovóra tértünk.

Szombaton még egész jó idő volt, úgyhogy sokat bicikliztem, sőt, még pizzázni (azaz melegszendvicsezni) is voltam. Azóta amúgy annyira lehűlt az idő, hogy a moszkvai lány minden reggel attól retteg, hogy a kb. 300 méterre lévő tantermünkhöz menet útközben véletlenül megfagy. A kínaiak viszont (kb. mint a finnek) még mindig nem szoktak le a riksázásról, és azt se érzik még szükségesnek, hogy a meztelen fenekű kisgyerekekre végre valami normális nadrágot adjanak. Hiszen ezek a praktikus kis emberkék kitalálták, hogy sokkal kényelmesebb, ha vágnak a nadrágocskák hátuljára egy jó tízcentis lyukat, így ha a gyerek szükségét érzi, csak leguggol és már kész is. Én például Mao mauzóleuma előtt (ami egyébként szentségtörés), metróaluljáróban, sőt, még egy bevásárlóközpontban is tanúja lehettem egy-egy ilyen akciónak.

Végül eljött a szombat este. A Vörös Színházban néztük meg a világ minden bizonnyal legfantasztikusabb kung fu-showját. A hely amúgy méltó a nevéhez, tényleg egészen vörös, de egyébként az otthoni színházak szerintem sokkal igényesebbek. Legalábbis abban a tekintetben, hogy a büfé mellett (ahol amúgy ugyanazokat a pálcikára fűzött fincsiségeket, főtt kukoricát, és édes popcornt lehet kapni, amit a piacokon és a sikátorokban) bazárosok is helyet kapnak, akik csillagászati árakért próbálják a külföldiekre rásózni a Puma-táskát meg a kis piros Mao Ce-tung verseskötetet.

Az előadás amúgy fantasztikus, csodálatos, káprázatos, lenyűgöző, bámulatos, hihetetlen, eszméletlen volt, az elejétől a végéig katarzisban voltunk. (egyedül az volt kicsit kiábrándító, hogy a színészek a sok külföldi miatt angolul tátogtak). A darabot amúgy egy rakás saolin szerzetes játszotta 3 balett-táncossal. Irtó jól meg volt koreografálva, és voltak benne olyan részek is (pl. szuronyokon, lándzsákon feküdtek), hogy nézni sem mertem... De szavakkal ezt nem lehet leírni, valóban látni kell. Ha valaki netalántán olyan őrültségen töri a fejét, hogy meglátogat, az biztos lehet benne, hogy a Nyári Palotába és erre az előadásra mindenképp el fogom cibálni. Ezért tényleg megérte Kínába jönni. :-)

Gondolom mondanom sem kell, hogy a szombat kései (22:00) hazatérés miatt az aznapi party is elmaradt.

Vasárnap egy apró látogatást tettem a híres-neves Zhongguancunba, ahol szótárgépet kerestem Nórikának. Ez a Kínai Szilikonvölgynek is emlegetett terület magába foglal vagy 20 db 15 emeletes óriás-bevásárlóközpontot, ahol csak és kizárólag elektronikai cikkeket lehet kapni. Természetesen alkudni itt is kötelező...

Hétfőn, kedden, szerdán (csak hogy haladjunk :-) ) semmi érdekes nem történt... Ja mégis! Szerda délután kis csoportunk keménymagja kedvenc tanárnéninkkel bevacogott egy hotpot-étterembe, ahol bájosabbnál bájosabb képek készültek. Rájöttem, hogy a kínaiak még a húsok előkészítéséhez se értenek, így anyukám unszolására úgy döntöttem, hogy ha majd nagyon penge leszek, kiadok egy kínai nyelvű magyar szakácskönyvet, és jól meggazdagszom. :-)

Most amúgy a suliban épp betegségekről, kórházakról, higiéniás állapotokról és az egészségügyi rendszerről tanulunk, az egyik lány ennek örömére hirtelen rosszul is lett az egyik órán, és úgy tűnik, hogy én is összeszedtem egy kis sárga lázat. Tanulunk, tapasztalunk, gyakorlunk. :-)

unalmas hétköznapok

Sajnos megint nem számolhatok be egetrengető felfedezésekről, de mivel minden szándékom ellenére újabban igencsak megnövekedett blogom látogatottsága (tengeren innen és túl :) ), legyen, írok egy pár sort.
A suli újra visszaváltott állóvíz-jellegűvé, egyedül az csempész egy kis változatosságot az órák egyhangúságába, hogy lassan minden kis csoporttársam kezd kivetkőzni magából és megmutatni önnön valóját. Mivel a kifejezőképességünk lassan-lassan, de fejlődik, én is egyre inkább otthon érzem magam a teremben, így a kezdetben oly szorgalmas kis csapat most már alig akar tanulni, mindenki a székelybácsis vicceimre kíváncsi. :) Ennek egyedül a minden órán megíratott tingxiék (diktálás-írás) látják kárát, ugyanis általában mindig az óra előtti 5 percre építek, de újabban mindig van fontosabb megbeszélnivaló. Sebaj, soká van még a következő vizsgaidőszak... :)
Mivel beköszöntött Szibéria, vásárolni is kénytelen voltam menni. Illetve a héten csak oda. Az egyik kedvenc áruházamban voltam, vettem egy XL-es kabátot (nem vicc, tényleg hízlal ám a kínai koszt), meg még egy-két apróságot. Mindig olyan jókat mosolygok az ottani fodrászsrácokon, állandóan megállítanak vásárlás közben, és kényszerítenek, hogy fogdossam meg a hajukat. Azt hiszik, hogy ezzel kedvet csinálnak ahhoz, hogy az én szőkés-barnás gubancomból is valami hasonlót gyártassak. De előbb vágják le a kezem. :) Amúúgy a fodrászokról szólva. Kínában minden 3 házból egy kajálda, egy pedig fodrászszalon. A fodrászok, akik szinte kizárólag a férfiak köréből kerülnek ki, általában zöld, lila, vagy egyéb feltűnő színű hajkoronával vannak megáldva, úgyhogy egyre égetőbb kérdéssé fajuló hajvágásom is várat még magára pár hónapot... Viszont (állítólag:) ) van egy fodrászok utcája is Pekingben, ahol egyéb szolgáltatásokra is kaphatóak a kedves mesterek. Ott állítólag férfi és női "fodrászok" is dolgoznak...
Kaja téren se következett be említésre méltó változás, talán csak annyi, hogy ráleltem egy csodálatos pekingi specialitásra, ami leginkább a hazai gyrosra hasonlít, már csak a tzatziki szósz hiányzik róla... De 1,5-3 yuanért nem vagyok telhetetlen. :)
Ja és még valami... A kezdetek kezdetén egy hosszú ideje Pekingben élő magyar lány említette, hogy szerinte minden külföldit szemmel tartanak a kíváncsi kis kínaiak. Akkor rögtön Huangra gondoltam, de valójában jót mosolyogtam az ötleten. Viszont már vagy harmadik napja annyira erős, megmagyarázhatatlan és kiszellőztethetetlen férfiparfümillat terjeng a szobámban, hogy az egész lányszint a csodájára jár. Úgyhogy ez már kicsit gyanús. Lehet, hogy egy kis európai kém rejtőzik a radiátorom mögött??? (már csak a szagból ítélve se lehet kínai :) ) Ajj. Ugye nem ezt nevezik üldözési mániának? :)

pánik és fejvesztett rohanás

Kicsit lázasan és meggyötörten ugyan, de újra itt üldögélek, nyugodtan, békében, gőzölgő narancsos teácskámmal a gép előtt, és miközben hallgatom az andalító bluest, megpróbálom kicsit felidézni, majd elfeledni az előző néhány nap káoszát...

A vizsgák végre lezajlottak, igaz, pénteken nem kis meglepetésként ért, hogy az egyikből nem csak a beígért szóbeli, hanem egy írásbeli vizsga is várta a megkínzott diáksereget. De végül elmúlt mind, nem érdemes több szót vesztegetni rá... Délután, bármily kimerültek is voltunk, elindultunk orosz barátnémmal vásárolni, ugyanis Pekingben is beköszöntött a hideg és a fagy, téli ruhánk meg nemigen van. A vásárlás azonban meghiúsult a mélán hömpölygő, felelőtlenül költekező és alkudni nem tudó külföldi tömeg, valamint az ordibáló, tolakodó, erősködő kínai eladók miatt. Elég hamar elment a kedvünk az egésztől. Megpróbáltatásaimat csak fokozta, hogy komoly hányingert kaptam a pálcikára fűzött nyers kígyók, skorpiók és kukacok átható illatától. Végül nem bírtuk tovább, taxiba szálltunk és elindultunk az egyetemünk felé. Legalábbis azt hittük. Mert bár a kedves és figyelmes taxisofőrünknek nem kellett többször mondani a címet (azért biztos, ami biztos, mindig elismételjük párszor), ki akart tenni minket valahol, az isten háta mögött. Ekkor szakadt el az utolsó cérnaszál. Nyilvánvaló volt, hogy óriásit kerültünk, és hogy direkt akart átvágni minket, még annak ellenére is, hogy végig kínaiul beszélgettünk a kocsiban. És mikor az a galád végül kibökte, hogy körülbelül 60-80 yuanes fuvardíjra számíthatunk, utolsó csepp energiánkkal véres harcba szálltunk. Kijelentettük, hogy 25-nél többet nem fizetünk, és ha nem visz el azonnal az egyetemre, felhívjuk a fogyasztóvédelmet meg a rendőrséget, és hála a friss vizsgaélményeknek, még a leckeszövegekből is pontosan idéztük az erre vonatkozó sorokat. Mellesleg már olyan rosszul voltam a szagoktól és kajáktól, hogy majdnem csúnya világot rendeztem a taxiban. :) Úgyhogy kénytelen-kelletlen hazaszállított minket, de mikor megérkeztünk, még nekiállt feljebb. Szerinte mi kiszemeltük őt, hogy átvágjuk, meg hogy a családja éhezik, úgyhogy legalább 30 yuant adjunk már. Végül, mivel arany szívem van, megsajnáltam, és odaadtam neki a 30-at. (mivel máskor, ugyanezért az útért mindig 38-at fizetünk... :) )

Szombaton, 14 óra alvás után nekikerekedtem, hogy megkóstoljam nyugati éttermünk csodás pizzáját, ami valójában egy aprócska melegszendvics volt. A csalódásból még feleszmélni se volt időm, de hipp-hopp, máris eljött az este, és hirtelen egy kifejezetten külföldi diákoknak tartott metálkoncert közepén találtam magam. A kínai metálzenéről amúgy annyit érdemes tudni, hogy a Queen, a Blues Company, Michael Jackson és a Metallica keveréke, úgyhogy tök jól éreztük magunkat. Továbbá jókat mosolyogtunk a sok, kicsi, bőszen pogózó kínain, akik már úgy alapállapotukban is esnek-kelnek, nemhogy részegen. :) Az este amúgy hamar véget ért, alig volt időm kipihenni magam a mai napra.

Ma ugyanis Bálintkáékkal és Fannikáékkal (ő egy tündéri csöppség, aki szintén őssejtbeültetésre érkezett) elindultunk felkutatni egy híres kínai antik piacot, ahol sok érdekes csecsebecsét árultak, elég olcsón. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy az én fülbevaló-készletem is gazdagodott egy csinos kis jáde-ezüst darabbal. Mivel hamar jéggé dermedtünk, a további programok elmaradtak, de legalább volt egy kis időm itt is bepótolni a lemaradást...

Végezetül pedig egy kis csemege:

- Miért sárgák a kínaiak?

- Mert széllel szemben pisilnek. :)

letelt 8 hét

A helyzet nem sokat változott legutóbbi bejegyzésem óta. Ugyanúgy tanul mindenki, tehát ugyanúgy unatkozom, ugyanazokat a borzalmakat eszem, ugyanúgy hívogat a kis Huang, én meg ugyanúgy nem veszem fel a telefont. Viszont mivel már vagy egy hete ki se tettem a lábam az egyetem területéről, felfedeztem végre a konyhát és a konditermet, majdnem kiolvastam a Drakulát kínaiul, megnéztem egy csomó részt a Prison Break-ből, tökélyre fejlesztettem a pasziánsz-tudásom, az emberi élet minden apró mozzanatát kielemeztük Nórival, majd miután felderítettük az összes székelybácsis viccet, egy picit azért tanulgattam is a csütörtök-pénteki vizsgákra. Ami nem is ártott, mert a kedves kis írás-olvasás tanárnénink mindenki legnagyobb meglepetésére ma (hogy ne idegeskedjünk hétvégéig) fogta magát, és megíratta velünk a pénteki vizsgát. Úgyhogy mostantól őt nem szeretem. Főleg, hogy lebépluszozta a táncról alkotott kétoldalas remekművemet...

Nem tudom, meséltem-e már, hogy nyertem egy Snickers-t. De már megannyi bosszúságot okozott eddig, ugyanis sehol se hajlandóak beváltani a csomagolást... Azt hiszik, hogy a külföldit olyan egyszerű itt átvágni. De majd meglátjuk, ki nevet a végén. :-D

Minden jel arra mutat, hogy az elmúlt egy hét kellemes melankóliáját holnap felváltja majd a pánik és a fejvesztett rohanás. Egyrészt ugye a vizsgák, és a miattuk elmaradt bulik bepótolása miatt, másrészt pedig azért, mert holnap hajnalban érkezik Pekingbe egy őssejtbeültetésre váró négyéves kisfiú, Bálintka, és apró kísérete. Én pedig megígértem, hogy az elkövetkező egy hónapban én leszek majd a pekingi őrangyaluk. Az őslakos. :-)

válság van.

Hosszabb ideig nem jelentkeztem, aminek elsődleges oka, hogy jövő héten a drága egyetemünk félévközi vizsgát tart, és minden jóravaló pajtikám, akivel eddig együtt mulattam, most kétségbeesetten próbálja behozni az átaludt tanórák miatti lemaradást. És most nem csak a lelkiismeretes japán-koreai kollégákról beszélek, akik a hétvégék többségét még a nyári szünetben is tanulással töltik, de orosz-bolgár-török barátocskáimat is megszállta valamiféle őrület. Azt ugye mondanom sem kell, hogy a mára tervezett izgalmas hotpot-party is eltolódik másfél héttel a tanulmányi válság miatt. Így hát csak punnyadok, és délutánokat passziánszozok kedvenc hugicámmal a modern technika csodás vívmányainak köszönhetően (neki is csak érettségire kéne tanulnia...). Mivel semmi se történik, érthető módon nem akarom untatni és kiábrándítani lelkes kis rajongótáborom, úgyhogy most is csak néhány apróságról tudok beszámolni.

Az egyik. Tegnap délutánra elérte a BNU-t a gazdasági válság is, aminek első jele a többórás áramkimaradás volt a koleszunkban. Természetesen mivel épp hajmosás után köszöntött be az áramszünet, így egy darabig vizes fejjel kuksoltam a sötét, hideg szobában, mert a füstjelzőberendezés miatt még gyertyát se lehet gyújtani. De hamar meguntam a várakozást, és felruccantam az egy emelettel fölöttem lévő "nyugati:)" étterembe, ahol mióta itt vagyok, első ízben sikerült megkapnom azt, amit vártam. Grillcsirke-salátát... Legalábbis gyertyafénynél annak tűnt. :-)

A másik. Minap épp arra lettem figyelmes, hogy afroamerikai kollégám egy méretes üveglapot tör szét üvöltve a megrettent kis kínai lányka felett, aki a külföldi diákok kedvezményes belföldi utazásainak lebonyolításáért volt felelős. A dühkitörés oka állítólag az volt, hogy a tervezett egyhetes út helyett csak 6-naposat foglalt le a szerencsétlen... Hirtelen nekem is dejavum támadt, de azért igencsak megsajnáltam szegény lányt, aki az elkövetkező pár hetet nyilván idegszanatóriumban tölti majd... Sokak szerint a srácból biztos csak a választások miatti feszültség tört elő. Mondjuk ez központi téma is volt az utóbbi napokban, ma például az egyik tanárom lelkesen ecsetelte, hogy mennyire örülnek a sárgák is Obama megválasztásának. Ez be is bizonyosodott, amikor az óráról kifelé jövet megpillantottam az első részegen garázdálkodó vicces kis kínaiakat. :-)

sportverseny

Teljesen felbolydította diáknapjaink nyugodt folyását az egyetemi sporthétvége. Tegnap kezdődött az egész, és mivel az eredeti időpont a múlt hétvége volt (amikoris Nanjingban időztünk) abban bíztam, hogy megúszom a versenyeken való részvételt. Ám még hétfőn bejelentette a kedves kis tanárnénim, hogy kiválasztott 3 embert a csoportból, akinek péntek reggel képviselnie kell kis hazáját a nyitó felvonuláson... Ráadásul még egy izgalmas vonatozós csapatversenyre is felíratott, mert nélkülem sajnos nem lett volna ki az egyik nemzetközi csoport...

Így hát mámoros hangulatban és direkt erre a célra csináltatott exkluzív szabadidőnkben ott dideregtünk már hajnali fél8-kor az egyik sportpálya mögött, hallgatva a buzdító instrukciókat és magolva az indulót, amit majd énekelnünk kell. Emellett szerszámként a kezünkbe nyomták a zászlónkat (dicséretes, hogy orosz nem volt, magyarból viszont kettő), a fejünkbe pedig egy olimpiás baseball-sapkát, aminek fő funkciója, hogy a zsűri elé érve, a sapkát levéve minden kedves résztvevő megcsodálhassa az eltérő hajszínünket. Mivel fiatal korom okán lemaradtam a hazai kommunista felvonulásokról, így olykor egy filmben éreztem magam. A hangfalakból harsogó indulók, a zászlók, a fényképező, éneklő, integető közönség, a lelkesen, de rendezetten menetelő csoportok után kicsit illúzióromboló volt az utolsóként bevonuló, ordítozó nemzetközi csürhe, de kétségtelenül mi arattuk a legnagyobb sikert. :-)

Néhány izgalmas köszöntő szöveg, a kínai himnusz és egy kung-fu bemutató után viszont végre elkezdődhettek a várva várt megmérettetések. Hosszas tanakodás után kiderült, hogy a vonatos versenyünk csak ma délelőtt lesz, vagyis csak lett volna, mert ma hajnalok hajnalán kiderült, hogy a fele csapatnak más elfoglaltsága akadt, úgyhogy azt hiszem, már örök rejtély marad, hogy mit is takart volna valójában.

Mivel ennek hála, további pénteki elfoglaltságaink elmaradtak, gyorsan el is kezdtük szervezni az esti haloween-partyt. Teljesen egyértelmű volt, hogy angyalkának öltözök, így a délután hátralevő része a szükséges kellékek felkutatásával telt. Szárnyakat sajnos nem találtam, de lehet, hogy az már kicsit túlzás is lett volna. :-) A buli amúgy nem volt nagy szám, de még mindig nem unom, hogy az Alphában egy este alatt lejátszák 4-szer ugyanazt a Jackson-számot.. :-)

A nap csodája azonban a felettünk lévő japán étteremben történt. Mióta itt vagyok, nem éreztem ekkora boldogságot. Elég ez a néhány szó: rántott disznószelet, sajttal töltve, salátával... (és természetsen rizzsel :-) )