itthonról

Hazaértem. Sajnos az utolsó és legnagyszerűbb hónapom történéseiről szépen lemaradtatok, köszönhetően a Kínai kormánynak, ami mivel többek közt az én blogom is blokkolta, nem tudtam írni. De boldogítson a tudat, hogy újra itt vagyok közöttetek, és majd jól beszámolok mindenről. A jelszavas részekről is. :D
A 70-es számomon újra elérhető vagyok, lehet szervezni a randikat. :) Puszi

21 lettem

Hogy nem írtam mostanában, az azért volt, mert egyszerűen még tanulni sem volt időm az elmúlt egy hétben. Múlt hét szombat este ugyanis ismét a Sanlitunon kötöttünk ki, jó kis buli volt, egész 2-ig, amikor Anni észrevette, hogy kiloptak mindent a vállán lógó bonyolult csatos táskájából. Ez azonnal megölte a hangulatot, a lányok hozzákezdtek Anni vígasztalásához, a fiúk pedig a rabló felkutatásához. Felhívták Anni telefonját, és a -mellesleg tök részeg kínai- tolvaj megígérte, hogy legalább a sim-kártyát és a lakáskulcsot visszajuttatja a bárba. Amit persze végül nem tett meg, gondolom megijedt szekrény méretű barátocskáinktól. Szóval a buli hamar végetért. Vasárnap nem sokminden történt, a hétfőre meg már nem emlékszem. Talán teázgattunk...

Kedden volt ugye a becses napja, hogy pontosan 21 éve boldogítom a körülöttem élőket, és immár Amerikában is fogyaszthatok alkoholt (nem mintha ilyen terveim lennének mostanában :D) de mivel nem mondtam itt senkinek, nem számítottam semmi különlegesre. Óra után viszont (hála a facebooknak) néhány csoporttársam beállított hozzám egy kis fincsi tortácskával és tejesteával... Háát, teljesen meglepődtem, olyan kis aranyosak voltak. :)

A héten amúgy mindenkire rátört az ajándékozó láz, ami főleg az előző hétvégi kirándulásoknak köszönhető. Így került birtokomba Devi, az őrült kis kék madár, egy karlánc, nyaklánc és egyéb kütyük, egy csomó csokika és fél kiló jázmin tea. :) Az utóbbi Levente műve, akinek egyszer régen megemlítettem, hogy ízlik. Szóval nagyon édes volt mindenki, nem tudom, hogy fogom ezeket viszonozni...

A hét többi napja elég zsúfoltan telt, suli, fitness, modellpróbák, míg végül tegnap, azaz vasárnap végre elérkezett a showtime. Fodrászok és sminkesek vették a fiúkat kezelésbe (szerencsére mi már előbb elkészültünk), de bár ne tették volna... A kínai sminkeseknek ugyanis igen egyéni elképzeléseik vannak a férfiak kifestéséről, főleg, ha európai és netán még kicsit borostás is az illető. De majd a képek magukért beszélnek. :) Hát maga a vetélkedő nagyon vicces volt, ruhákat, mozgást, szépséget és kreativitást tekintve is hatalmas sikert arattunk... Utána, 9 körül elindultunk vacsorázni, aminek az lett a vége, hogy olyan 1 és fél2 közt egymást támogatva érkezett haza a díszes társaság. Nem is gondoltam volna, hogy a japánok ennyire tudnak (vagy inkább szeretnek) inni...

Ma természetesen ők is hivatalosak a kicsit megkésett szülinapi partymra, ami miatt (persze a fárasztó hétvége is rátett :)) ma még suliba se mentem. 21 évesen már csak megtehetem. :)

De rohanok is készülődni és vásárolni... cupppppp

Tianjin

Ezt a bejegyzést, Keresztanyu, Neked ajánlom. :-) A hét elején nem sok izgalmas történt. Hétfőn Li-vel (Levente) vacsoráztam és nagyon jót beszélgettünk. Ő az a magyarországi kínai, aki fölöttem lakik kettővel. Tök aranyos amúgy, megbeszéltük, hogy együtt utazunk majd haza a nyáron, és azt is elárulta, hogy van egy titkos nepáli rajongóm, de még nem hajlandó felfedni magát...
Na de nem feszítem tovább az idegeket, tudom, hogy mindnyájan a tianjini utamra vagytok kíváncsiak. Szerda reggel 7-kor indult a 6 busz a majd' 300 kiváltságos külföldi diákkal, akinek megadatott, hogy a világ legjobb és legimádnivalóbb egyetemén töltse el ezt a félévet. A mi bandánknak is majdnem fele képviseltette magát, úgyhogy kellemes hangulatban végigettük és -fényképeztük a két napot. 10 körül érkeztünk meg Tianjin leghíresebb múzeumába, ahol úgy belefeledkeztünk az őrült fényképezkedésbe, hogy a negyedét sikerült csak megnézni, mert már indultunk is tovább az étkek utcájának nevezett plázába. Ott megtömtük a fejünket mindennel, amiről utóbb kiderült, hogy ehetetlen, majd a pekingi finomságok után sóvárogva átbuszoztunk a műtárgyak utcájába. Itt is sok furcsaságot láttunk, úgy mint cukormáz-szobrokat, pálmafákat és viccesen beszélő kínaiakat (annak ellenére, hogy csak néhány km-re van Pekingtől, Tianjinben már alig lehet érteni a tájszólást). Ezután vacsoráztunk és összebarátkoztunk egy rakás thaiföldi lánnyal, akik az asztalunkhoz keveredtek. Vacsi után árverés következett (a kínaiak tényleg minden alkalmat megragadnak a pénzszerzésre), ahol a délután látott dolgokat lehetett kb. 10-szer annyiért megvenni. De jókat szórakoztunk a hősszerelmes koreai pajtikákon, akik mindent elkövettek, hogy elvarázsolják a tanárnénijüket ezekkel az ócskaságokkal. Ezután mindenféle előadások következtek, a hagyományos kínai rap-től kezdve az erhu-bemutatón át a pekingi opera-részletig. Kétségkívül ez utóbbi verte ki a biztosítékot, mire a második felvonás megkezdődött volna, mi már úton voltunk a szállás felé. Őszintén szólva az 5000 ft-os részvételi díjért nem számítottam semmi jóra, egyedül abban bíztam, hogy lesz lehetőség fürödni (sok modern épületbe nincs ám bevezetve a víz), de a lakosztályunk minden képzeletet felülmúlt. Felesleges is ragozni, készült egy csomó kép, azok magukért beszélnek. :-)
Másnap a gyors reggeli után már száguldottunk is tovább egy palotamúzeumba és egy képtárba. Túl mély nyomot nem hagytak bennem ezek sem, de azért jól éreztük magunkat. Tianjin egyébként kellemes hely, sokkal tisztább, mint Peking, és egész jól elkülönülnek az óriás felhőkarcolók meg a régi kínai épületek. A legmegdöbbentőbbek a nyugati negyedek, amibe belépve szinte elfelejted, hogy Kínában jársz... így persze nekem is kicsit honvágyam támadt.
A két nap hamar eltelt, a luxus-ebéd volt az utolsó program, így 4-kor már véget is ért a vidám túra. Azóta nem sok értelmes dolgot csináltam, mert ugye május elseje itt hatalmas ünnep, mindenki kirándul, pontosabban mindenki Pekingbe kirándul, szóval fene fog kimozdulni a kampusz falain kívülre. Ma is csak egy parkocskában élveztem a 30 fokot, mondjuk az épp arra vetődő kínai barátnőim ezt se hagyták szónélkül, hiszen ők még árnyékban is napernyő alatt ücsörögnek, nehogy érje a nap gyönyörű hófehér, pattanásos bőrüket...
Amúgy róluk és a butaságukról nagyon sokat tudnék mesélni, de csak felidegesíteném magam, és az nem tenne jót a bulihangulatomnak, hiszen ma este ismét Sanlitun. :-)

repülnek a hetek

Nos, a múlt vasárnapnál hagytam abba. Eredetileg azt terveztük, hogy kirándulunk egyet, de mivel (ittlétem alatt negyedszerre) szakadó esőre ébredtünk, töröltük az egészet. A hét amúgy azt hiszem, eseménytelenül telt, mert nem igazán emlékszem, mit csináltam. :)

Annyi biztos, hogy megtudtuk a félévközi vizsgák eredményeit, és egész elégedett vagyok. Anyukám szerint dicsekednem kéne egy kicsit a blogon is, de legyen elég annyi, hogy végre behoztam a többieket. :) Május közepén lehet, hogy megyek nyelvvizsgázni, de még átgondolom, mert mostanában nagyon zsúfoltak a napjaim. A suli és a sport veszi el a legtöbb időm, de készülünk nagyon a viseleti vetélkedőre is. Egy páran már tudjátok, hogy mi ez az egész, de azért kevésbé jól értesült olvasóim számára röviden elmagyarázom. Május 10-én lesz egy verseny, minden ország képviselője felvonultatja a legjellemzőbb (vagy legkönnyebben beszerezhető) népviseletét. A csoportunkból ketten jelentkeztünk Vikivel, de mivel az egész városban nem lehet találni kölcsönzőt, vagy vállalkozó kedvű/olcsó varrónőt, így emigrálunk, a hagyományos kínai qipao-ban fogunk vonulgatni. Hetente két-háromszor van felkészítő óránk, amin konkrétan a modell-mozgást tanuljuk. A tanárunk természetesen már az első órán megállapította, hogy őstehetségek vagyunk. :) Amúgy irtó unalmas, egyedül a botladozó kis koreaiak és a lehengerlően helyes japán fiúk jelentenek némi érdekességet... ;)

Ezen kívül sport terén is újítás történt, az eddigi spinning-, hastánc-, és a fölülmúlhatatlan latinórákon kívül mostantól pilatesre és kickboxra is járok, ami főként az edzők jótékony hatásának tudható be. A pilates tanár egyszerűen csúcs, a kick-box meg, hát nagyon vicces. Egyszer mindenképp lekamerázom, hogyan ordibálunk az órákon, rugdosunk, bunyózunk, miközben a kb. velem egymagasságú (bár kétszer olyan szélesre kigyúrt) pösze edző-katona-bácsink visítva rohangál a teremben. Fantasztikus. :)

A bulik zajlanak továbbra is, pénteken ismét voltunk a Sanlitunon, 6-ra kerültünk ágyba. Nem volt rossz... :) Ma meg biciklit béreltünk (mióta Mancit ellopták, most ültem először "ha tekered, gurul" biciklin, Viki pedig -úgy tűnt- életében először :) ), és eltekertünk a "Hátsó Tengerhez", ami egy nagyon szép kis tavacska, partján egy csomó régi házikóval, étteremmel, boltocskával... Hogy ne teljen a nap értelmetlenül, jól belakmároztunk legújabb kedvencemből, a ropogósra sült padlizsános-paprikáskrumpliból. (amúgy hihetetlen mennyiségű padlizsánt elfogyasztottam az elmúlt hónapokban, valamint legalább egy HERCSI méretű cég napi csirkekészletét) Eztán jött a LEO jégkrém (nyugi, én is sokkot kaptam :) ), majd egy kis napozás a parkban, aztán spinning, és itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megsúgjam, karácsonyra spinningbiciklit kérek a Jézuskától. :)

Na ez a bejegyzés is kicsit kuszára sikeredett, de hát itt a tavasz, jön a szerelem...

(viccelek ám :) )

a megérdemelt pihenés..

Tegnap végre végeztem a félévközi vizsgákkal, életemben ennyit nem tanultam még egyhuzamban, de nem is érdemes több szót pazarolni rá. :)

Lazításképp az utolsó vizsga után csúcsszuper kis csoportunkkal elvonultunk jiaozi-t enni (picike, fincsi, gőzőlt húsos-, meg zöldségestáskák), és jól kiagyaltuk, hogy két hét múlva kirándulni megyünk Tianjinbe, két napra. A suli szervezi a kirándulást, fejenként 5000 ft, szállással, kajával, belépőkkel, kényelmes kisbuszokkal. Hogy hétköznap megyünk, csak hab a tortán. :) Úgyhogy nagyon jót fogunk vidámkodni.

Sajnos a legtöbben vagy túl kimerültek voltak az este tartalmas folytatásához, vagy gyűjtötték az energiát a vasárnapi HSK vizsgára. Úgyhogy finn barátnőmmel (Annienak hívják - az én kínai nevem meg ugye Anni - ezzel mindig általános képzavart okozunk :) ), elindultunk ketten a nagy pekingi éjszakába. Természetesen a szórakozónegyedben (Sanlitun) kötöttünk ki, ahol a kis, lepukkant bárokban és diszkókban fantasztikusat buliztunk, és megismerkedtünk egy csomó jófej kis kínaival. :) Hajnal négykor ráadásul még a régi szép pesti idők emlékére bekaptam egy gyrost is, szóval minden megvolt, ami egy nagyon jó bulihoz kell. Annieben amúgy úgy néz ki, hogy megtaláltam a nagy bulizós társam, annak ellenére, hogy vegetáriánus...

Most takarítok, mert hihetetlen, hogy mi van a szobámban. Holnap meg, ha jó idő lesz, kirándulunk egyet. Mert megérdemlem. :)

bazi nagy kínai lagzi

Amíg meg nem láttuk a gyűrűt Elena ujján, nem akartuk elhinni, hogy valóban férjhez ment. Nemrég még tartottuk a gyertyát, amikor összejött egy brazil sráccal, most meg összeköltözött Szjeeevááával (valahogy így :)). Bármennyire is fáj, fel kell dolgozni: egyel kevesebben lettünk...

A lagzi amúgy igen egzotikusra sikeredett. Az orosz negyedben, egy hangulatos kis étteremben tartották, olasz szakáccsal :), ahol az angoltól, kanadaitól kezdve a bolgáron és oroszon át az üzbégig, koreaiig és természetesen a kínaiig mindenféle nemzetiség képviseltette magát. Így az önjelölt orosz vőfélynek nem volt egyszerű dolga, hiszen minden játékot négy nyelven kellett felkonferálnia, hogy mindig mindenki tudja, mikor miért, mire és hogyan kell inni. Az oroszok amúgy nagy huncutok ám. Úgy leitatták az ifjú párt, hogy már éjfélkor alig bírtak menni. Ebből kifolyólag a mulatság táncos része is elég mókásan alakult. Éjfélkor Elena jól bevált amerikai szokás szerint hátradobta a csokrot a hajadon leányok közé, mondanom sem kell, hogy a kínai és koreai csajok között mekkora perpatvar kerekedett. Végül Viki nyert. :-) Aztán, csak a tréfa kedvéért, Szjeeeevááá (nem tudom, hogy kell írni :)) is hátradobta az agglegények közé, és hát a "vőfély" volt a legterebélyesebb. Úgyhogy a két orosznak pontosan 11 hónapja 3 hete és 4 napja van, hogy egybekeljen.

Amúgy jól éreztük magunkat, idióta angolokkal ismerkedtünk, és ismét tanúbizonyságot vettünk, hogy a helyes pofika és agyongyúrt test általában sötét, nagyon-nagyon sötét belsőt takar... :)

Kettő körül már csak 10-15-en voltunk talpon, a többiek vagy hazamentek (ha tudtak:)), vagy aludtak asztalon, asztal alatt, széken, szék alatt... Mikor már mi is búcsúzni készültünk, Elena szemében különös fény villant. Elfelejtették az esküvői tortát. Talán a kínai torták ehetetlen voltának köszönhetően, de öt perc se kellett, és az egész vendégsereg ázott a tejszínhabban és vaníliakrémben, sminkek lefolyva, menyasszonyi ruha szétszakadva, cipők szétrugdosva, marcipánrózsák a megpihenők szájába beleillesztve...

Mindent egybevetve jó kis lagzi volt, szerintem mindenkinek egy örök élmény.

A hét második fele unalmasan telt, hiszen következnek a félévközi vizsgák, így itt az ideje hozzáfogni a tanulásnak. Na jó, még történt egy-két apróság, de olyan lusta vagyok... úgyhogy talán majd pénteken. Cupp

Taian és Qufu

Péntek éjjel cseppet megijedtem, amikor kaptam egy sms-t a kínai barátnőmtől, miszerint nem tudnak velünk tartani. Úgyhogy vérző szívvel kivágtam a Polonyi könyvből a vonatkozó részeket, megnyugtattam Vikit, hogy nem fogunk eltévedni, nem fognak elrabolni, lesz szállásunk, stb., majd 2-kor végre lefeküdtünk aludni.

Néhány óra alvás után, 7:30-kor indult a buszunk a déli pályaudvar mellől. Természetesen pont akkor nem jött semmi, amivel terveztük, hogy odajutunk, de villámgyors taxisofőrünknek hála végül még a pályaudvari mellékhelyiség utánozhatatlan hangulatát is sikerült megtapasztalni. Igazából csak annyiban különbözik a hagyományos pottyantóstól, hogy nincs a wc-k közt fal, és kb. évente kétszer takarítják. Kép nincs, a fényképezőgépem sem volt képes befogadni a látványt. A már felfordult gyomrunk a 7 és fél órás buszút előtt jó előjel volt, főleg, hogy csak a sofőr mellett kaptunk helyet, aki egyfolytában krákogott és köpködött. Az út viszonylag izgalmasan telt, végig remek kínai akciófilmeket néztünk, illetve kisebb perpatvar is kerekedett, amikor a lépcsőn kucorgó büdös és koszos bácsi (a sofőr pajtikája) utasította Vikit, hogy vegye vissza a cipőjét, mert Kínában tiltják a jogszabályok a cipő nélküli tömegközlekedést. Meg amúgy is gusztustalan a fekete harisnya. Először jót nevettünk, de a bácsi tovább kötekedett, mire aztán Viki is belelendült a veszekedésbe. A vége az lett, hogy a sofőr NEKÜNK nyújtotta a százyuanest, hogy lehet leszállni.:-) Az út második fele csöndben telt, én Vikit vígasztaltam, a sofőr meg a buta haverját.

3 körül érkeztünk meg Taianra, ahol először szállást kerestünk (az ünnep miatt nem volt egyszerű, hiszen mindenhol megduplázták az árakat), majd meglátogattuk a város leghíresebb templomát, a Taimiao-t. Nagyon szép hely, tele van gyönyörű virágokkal, parkocskákkal, piknikező kínaiakkal és szobrokkal. Egyszer, amikor épp egy teknősbékára próbáltam felmászni, hogy lefényképezkedjek (túl nagyot választottam, így nem sikerült:-) ), nem vettük észre, hogy mekkora tömeg gyűlt körénk. Persze mind csak nyomkodta a fényképezőjét. Hát én már csak azért se adtam fel. Végül egy mókás kis kínai jött segíteni, aki útközben elhagyta a cipőjét, ami azért volt vicces, mert utána, mászás közben én meg elhagytam mindkettőt, szóval az egész templom kacajtól, üdvrivalgástól meg tapsolástól volt hangos. Ezután megkóstoltuk a borzalmas Taishan gombás csirkét, majd jégkrémet nyalogatva sétálgattunk a főtéren táncoló nénik között. (amúgy az okos kínai asszonyok munka után nem rohannak ám haza vacsorát főzni az uruknak, inkább kimennek a parkba táncolni...) Kb. 10 körül értünk vissza a szállásra, ami mellesleg egy pincében foglalt helyet, ablak nélkül ugye, így sokkal hidegebb volt bent, mint kint. Két paplan alatt is majd' megfagytunk. De legalább olcsón megúsztuk...

Másnap reggel hajnalok hajnalán indultunk megmászni a kínaiak öt szent hegyének egyikét, a Taishant. A hegy maga amúgy nagyon szép, szerintem megérte a majd' 2000 Ft-os diákbelépőt is, végig (Nagy Fal-szerű) lépcső vezet fel rá, sőt a legvégső szakaszon még libegő is, az út mellett templomok, szentélyek, sztélék, árusok, egyszóval minden, mi szem-szájnak ingere. Viszont akkora tömeg volt, hogy egyes szakaszokon csak métereket haladtunk percenként, így olykor csak fejeket láttunk (én inkább csak hátakat :) ), tájat nem is nagyon. 2 körül értünk fel a csúcsra, majd busszal mentünk lefelé, egyenesen a buszállomásra, hogy induljunk tovább Qufuba, Konfuciusz szülővárosába. Nekem már sajnos nem jutott ülőhely, így kis sámlin utaztam, de hát falusi leány vagyok, az az egy óra meg se kottyant.

Miután megérkeztünk, megvettük a másnapi buszjegyet vissza Pekingbe (már akkor eldöntöttük, hogy nem kérünk Jinanból), majd megcsodáltuk a világ leghíresebb Konfuciusz templomát és a Konfuciusz-leszármazottak palotáját. Mindkettő gyönyörű volt, és a legfurcsább, hogy alig volt valaki bent rajtunk kívül. Utoljára hagytuk a Konfuciusz ligetet, ahová zárás (6óra) előtt öt perccel jutottunk be, de azt mondták a biztonságiak, hogy akármeddig csatangolhatunk, kiengednek. Velünk egyszerre érkezett két kínai lány, akikkel még egy fényképezkedés okán barátkoztunk össze a palotában, így együtt fedeztük fel az óriási ligetet. Ott viszont kiderült, hogy valójában ez a Konfuciusz-család temetője, így gyorsan megkerestük a nagy filozófus sírját, meg még 1-2 híresebb tanítványáét, aztán jöttünk is volna kifelé, de közben ránksötétedett, ráadásul el is tévedtünk... szóval elég félelmetes volt. Furcsa, de qingmingjie ellenére egy lélekkel se találkoztunk (vagyis.. na értitek :) ). Nagy nehezen végül kijutottunk, és a lányok szereztek egy kisbuszt, amivel eljutottunk az egyetemükig. Ott egy sikátorban kerestünk egy családot, akiknél megszállhatunk... 150 ft/fő/éj. Magáról a szobáról és a mellékhelyiségekről nem szeretnék mesélni. Nem vagyok egy finnyás típus, de elkeserítő, hogy milyen helyeken élnek emberek... Na de eztán még megvacsoráztunk, sétálgattunk a környéken, megkóstoltam egy jellegzetes kínai édességet, amit ők fagyinak hívnak. Egy jó nagy adag jégre rápakolnak vagy 15 féle gyümölcsöt és kakaóbabot, leöntik egy kis szósszal és már kész is. Isteni. :)

Másnap reggel 8-kor indult a buszunk Pekingbe. Először egy kisbusz szállított minket egy darabon, ahol átszálltunk egy nagyra, ahol szerencsére nekünk még pont jutott ülőhely. Jópáran viszont kénytelenek voltak sámlin végigülni a 8 órás buszutat. Pekingbe érve megtörtént a felfoghatatlan, eltévedtünk. Mivel nem ott tett ki a busz, ahol felszálltunk, fél óra alatt megkérdeztünk vagy 50 embert, hogy hol vagyunk, és hogy juthatnánk vissza az egyetemre, de senki se tudott segíteni. Végül találomra felszálltunk egy buszra, eljutottunk egy helyre, ahonnan már könnyebb volt a helyzet. Így végül 5-kor értünk a koleszba, koszosan és elcsigázottan.

Azóta folyamatosan tanulok ugye, mert a szünet miatt minden tanár varrt valami házidolgozatot a nyakunkba, holnap meg lagziba megyek, és még valami nászajándékot is kéne venni... Várom az ötleteket.

..

Megvagyok, nyugi. Csak azért nem írtam mostanában, mert nem tudtam volna túl sok jó dologról beszámolni, szomorúról meg nem akartam...

Na azért annyit, hogy bő két hete voltunk a híres Harang toronyban, ami annyira volt érdekes, amennyire annak tűnik. Képzeljetek el egy óriási rozsdás harangot egy tök magas toronyban, amit még csak meg se lehet dobálni, nemhogy megkongatni. Egyedül az ott garázdálkodó idióta amerikai gimis focicsapat jelentett némi izgalmat, de elég hamar elváltak útjaink. Aztán Mao Ce tungot is meg akartuk nézni, már ötvennyolcadszorra, de megint nem jött össze, mert ha beálltunk volna a világ legnagyobb terén körbegyűrűző, kb. 10 km-es sor végére, még ma is ott állnánk. Igaz, újdonsült házasságközvetitő barátocskánk segítségével előbb is bejuthattunk volna, mondjuk két óra alatt, de féltünk a következményektől... Apropó. Nem tudom, emlékeztek-e még a bolgár barátnőmre, Elenára. Jövő héten férjhez megy a nagykövetségen. Most döntötték el a tadzsik pasijával (akivel még alig néhány hónapja ismerik egymást). Nászútra meg hazalátogatnak majd nyáron a két országba, hogy megismerkedjenek anyósékkal. Hát, ezek mennek most. :-)

A suli amúgy zajlik, tanulunk, mint a kisangyal, de nem sokminden ragad meg. Talán a hetente tartandó kiselőadásoknak van a legnagyobb hasznuk. Múlt héten például, (amikor a magyar gasztronómiával összefüggő szólásmondások és a Schobert Norbi kapcsolatáról tartottam egy irtó érdekfeszítő előadást), indonéz barátnőm arról mesélt, hogy Dél-Kínában van egy város, ahol abortuszon átesett 6-8 hónapos magzatokból készítenek levest, fejenként 3000 yuanért. A tehetősebb, fogyásra, illetve potencianövelésre vágyó kínaiak imádják, ráadásul legális. Először én sem akartam elhinni, de az egészet képekkel illusztrálta... Vitte a pálmát, kétségkívül ez volt kintlétem legborzalmasabb tapasztalata a kínaiakkal kapcsolatban... A szasimievő japánok fejében kifejlődő férgeken már meg se lepődtem...

Na nem sokkollak tovább titeket, hagyom, hogy feldolgozzátok a fentieket. Qingmingjie (hasonló ünnep, mint az otthoni Halottak Napja) alkalmából a hétfői napot tanítási szünetnek nyilvánították, és már meg is vettük a jegyeket, hogy szombat reggel Vikivel és kínai barátnőimmel Jinanba, Qufuba és Taianra utazhassunk. Úgyhogy most egy darabig még ha akartok se tudtok elérni, csak telefonon... de azért ne szomorkodjatok.

............

Nem számolhatok be sok új változásról, hétköznap tanulunk, menzázunk, sportolunk, bolondos kis kínaiakkal ismerkedünk, akik mind az angoljukat szeretnék gyakorolni salsaóra után, hétvégén meg elverjük a hétközben megspórolt és utazásra szánt kis pénzecskénket. Így történt, hogy pénteken ellátogattunk kedvenc kis kávézónkba, ahol ritka punnyadt hangulat fogadott, ráadásul 11-kor már ki is ürült az egész hely. Hiába, vágottszemű barátaink nem az éjszaka császárai...

A szombat elvileg a tanulásról szólt... volna, de mivel -ugyan rövid időre- visszakaptuk a Youtube-ot, illetve ismét ráakadtam kedvenc, napi 6 órán át tartó koreai tévésorozatomra, ez a tervem is kudarcot vallott. Este meg egy kínai egyetemisták által szervezett ismerkedős esten vettünk részt, ami amilyen gyanúsan indult, olyan vidáman ért véget. Lett egy csomó nagyon aranyos és okos kis pajtikánk, ráadásul a külföldi résztvevők még ajándékot is kaptak, egy-egy figurát a pekingi opera híres alakjai közül. Nekem véletlenül egy tang-kori császár kedvenc ágyasa jutott, aki minden este berúgott, hogy táncával meg énekével mindenkit elvarázsoljon. :)

Ma reggel pedig kínai barátnőmmel elindultunk a pekingi nemzetiségi parkba, ahol (elvileg) Kína 56 nemzetisége képviseltette magát helyi (vagy beöltözött pekingi) lakosokkal, házikókkal, népszokásokkal, sőt, még vásárolni is lehetett......

Nekem igen meglepő módon a tibeti részleg tetszett leginkább, beszélgettem is pár szót a többnyire Yunnan tartományból érkező tibetiekkel, akik ezután egy csodálatos műsorral leptek meg minket. Nórikám, sajnos el kell hogy szomorítsalak. Valóban fantasztikus hely Tibet, lenyűgöző népszokásokkal, csodás zenével... hát, mit mondjak... teljesen belezúgtam... Úgyhogy minél előbb találnod kell munkát, hogy befizess minket egy jó kis körutazásra. :-) Viszont érdekességképpen megemlíteném, hogy Vivi (mint ahogy valószínűleg a yunnani tibetiek sem) semmit sem tudott a tavalyi tibeti vérengzésről, ami nem az ő műveletlenségének tudható be. Kínából semmiféle weboldalt nem lehet megnyitni, ami összefüggésbe hozható a tartomány függetlenségi törekvéseivel, én is csak a magyar híroldalakról tájékozódom. Persze csak azokról, ahová még nem ért el a cenzúra...

asdfjklé

Mivel egyesek szerint, ha rajtam múlna, egy hétig sem jelentkeznék, a további szemrehányások (imádom ezt a szót:) ) elkerülése végett gyorsan firkantok pár sort töretlen látogatottságú sikerblogomba.

A múlt hét is viszonylag átlagos volt, azt a cseppet sem elhanyagolható tényt is figyelembe véve, hogy Vikinek megszületett az unokahúga. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy alig vártuk már a hétvégét, hogy újra felverjük szokásos péntek esti bágyadtságából a salsabár környékét. Az eredetileg egymást taposó lelkes tömeg, akik mind velünk akartak ünnepelni aznap este, azonban hipp-hopp leredukálódott két főre. Ettől eltekintve remekül szórakoztunk, viccesebbnél viccesebb alakokkal ismerkedtünk meg. A szombat pedig magától értetődően szépítő alvással telt (H-P: összesen 22 órát aludtam), majd az elmaradhatatlan újságolvasás lecke megírásával.

Nőnap alkalmából a 798-ba látogattunk el egy igen kellemes -még a múlt szombati menzabulin összeszedett- úriember társaságában. A 798 amúgy egy 2329821649 éves gyárépület, aminek egyik része -cseppet sem bíztató módon- még ma is működik. A másik felét művésznek mondott, szerintem viszont lelkükben gyermeteg, infantilis, morbid vagy/és perverz lények vették birtokukba. Sok érdekes dolgot láttunk (képek hamarosan iwiwen), aztán hotpotot ettünk egy nagyon elegáns helyen, majd a még mindig csodálatosan szikrázó tavaszi napsütésben hazavánszorogtunk folytatni az imádott újságolvasás leckét, ami egészen ma reggel 7-ig tartott.

Viszont szerdára újra ez a feladat, amitől már előre rettegek, főleg, hogy elő is kell adnom. Úgyhogy inkább repülök Nórikával Brazíliába kávéjátszóházat nyitni.

:-)

Megvisel nagyon ez a csoport. Szinte naponta idióta kiselőadásokra és fogalmazásokra kell készülnöm. Két hét alatt újdonsült kis csoporttársaim betekintést nyerhettek a falusi- és termálturizmus, a nem létező cigánykérdés és a töltött káposzta rejtelmeibe is. Ez utóbbi viszont nem aratott felhőtlen sikert, ugyanis olyan lelkesen mutogattam a disznóvágásos képeket, hogy túl későn vettem észre a kétségbeesést indonéz kollégáim arcán (A buddhisták ugye köztudottan nem esznek húst, mert együtt éreznek az állatokkal). Akkor viszont már igyekeztem rövidre fogni a dolgot, és néhány másodperces döbbent hatásszünet után folytatódhattak a nyálkás japán rohadt babról és társairól tartott izgalmas előadások. De azért vannak még barátaim. :-) Például Viki és Elena, akik már ősz óta nem ettek normális ételt, azt hiszem, meg is kínálom őket a kis kolbászkámból. (egyre melegebb van az ablakban és félek, hogy megromlik).

Azért a héten kicsit már pihentem is. Csütörtökön például egy szervezett kirándulás keretein belül ismét megnéztük a fantasztikus kung-fu show-t a Vörös Színházban. Mivel ezúttal is az első sorba kaptuk a jegyet (ami látvány szempontjából tökéletes, de egészségügyileg nem igazán - a hatás kedvéért fújják a szemünkbe a füstöt), mihelyt leoltották a lámpákat, szép lazán átslisszantunk a VIP-részlegbe. Kb. negyed óra múlva aztán, máig sem értem, hogyan, megjelent egy apró emberke a lábacskámnál, és sűrű bocsánatkérések közepette arra kért, hogy mutassam meg a jegyem... úgyhogy megvető pillantások kereszttüzében szépen visszakullogtunk a füstbe. De azért az előadást megint nagyon élveztük. :-)

Szombaton meg a Régi Nyári Palotát néztük meg, amit még a boxerlázadás idején leromboltak az európai konvenciós seregek. Szóval borzasztó érdekfeszítő volt, több szót nem is vesztegetnék a hétvégémre. De mégis. Történt ugyanis, hogy vacsorázni indultunk a menzára, de sejtettük, hogy már zárva lesznek. Viszont gyanús fények és zajok szűrődtek ki, és két nénike szedte a kb. 90 ft-os belépőt. Belestünk hát egy percre. Teljesen földöntúli látvány fogadott, az asztalok összetolva, neonlámpák bekapcsolva, a magnóból harsog a tangó, és a kb. 50-es átlagéletkorú, jórészt tanárokból álló kínai csapat meglepően ritmusra társastáncot táncol. Alig tértünk magunkhoz a döbbenetből, amikor a kabát már lent volt és meg is érkeztek az első kérők. Így történt, hogy megismerkedtem többek közt Zhu-val, a kb. 40-es évei közepét taposó műszaki professzorral, aki járt már Pesten, dolgozott Németországban tánctanárként, és megtanított engem is tangózni. :-) A bulinak amúgy rendesen 10-kor vége szakadt, gyorsan elbúcsúzkodtunk újdonsült barátainktól (akik végre nem angolul akarnak tanulni tőlünk, és nem is feleséget keresnek - szóval szándékaik egyelőre kétesek), és megbeszéltük, hogy jövő héten ugyanott. :-) A hétvége többi része tanulással telt, ami mondjuk elég lehangoló.

Amúgy lassan betelik a pohár a kínaiakkal. Lopnak, mint a szarkák. Először a biciklim. De már a Rubik-kockát is teljesen magukénak érzik, és épp tegnap hallottam, hogy a Reszket a hold a tó vizén című csodálatos örökzöld slágert is átírták cuki kis kínaira. Szóval várom a megoldásokat a problémára. :-)

helyzetjelentés

Az elmúlt néhány nap rettentően kusza volt. Az órák irtó jók, de nehezek, gazdasági és politikai szaklapokat is olvasgatunk, ami az idegrendszeremet rendesen próbára teszi, a sok tanulás miatt pedig semmi időm nincs időm másra. Hétközben már csak bicikliórára járok (futva :( ), és persze a kihagyhatatlan, isteni salsára. Véletlenül mondjuk szerdán betévedtem step-aerobicra, ahol rögtön le is támadott egy kiscsaj. Meglepő módon az angolját szerette volna velem gyakorolni, amíg el nem kezdődött az óra. Öt percen keresztül áradozott a szépséges, okos, vicces, kedves és tüneményes edzőről, amikor egyszercsak nyílt az ajtó, és belibbent a lány, akit, ha nem ilyen előkelő neveltetésben részesültem volna, már jópárszor megrugdostam volna. Újdonsült kínai barátnőm (Vivi) természetesen majd kiugrott a bőréből örömében, én pedig végigszenvedtem egy szörnyűséges zsámoly-hip-hop órát. Amikor végeztünk, szinte visítva kérdezte, hogy hogy tetszett, és ugye én is imádom a tanárnénit... A félreértések elkerülése végett gyorsan elmagyaráztam neki, kissé tapintatosan, hogy én ezentúl is inkább a salsát választom.

Teljesen véletlenül tegnap salsa után kivel találkoztam az előtérben? Hát nem Vivivel? Aki, mivel történetesen pont akkor végzett a futással, amikor én, és hogy-hogy nem, pont egyirányban lakunk, hazakísért. Amúgy normális lány, sőt, merőben intelligens. Úton hazafelé ugyanis természetesen a kínai kultúra egyedülállóságáról beszélgettünk, és nem győzött csodálkozni, hogy milyen művelt vagyok. Szóval bírom a lányt. Ma el is mentünk együtt felfedezni a remek Tiltott Várost, ami valójában egy nagy kalap csalódás volt annak ellenére is, hogy sejtettem, hogy az lesz a Nyári Palota után. Sőt, mivel Vivike nem átallott lelkiismeretesen (kizárólag nyelvtudásom fejlődése érdekében) az összes kínai feliratban és leírásban található ismeretlen írásjegyet megtanítani, így jéggé fagyott lábakkal, vacogó fogakkal, és lezsibbadt aggyal tértünk be egy tipikus pekingi nasizóba (nem tudok normális fordítást, 小吃店), ahol életem legrosszabb kajájába trafáltam bele. A következményekről ne is beszéljünk. :) Szóval jó kis nap volt.
Amúgy is rohanó kis világomba azonban nem csak Vivike száguldott be a héten, hanem Li is, aki két emelettel fölöttem lakik, és magyar állampolgár. Sokkal többet egyelőre nem tudok róla mondani, de mihelyt lesz egy kis szabadidőm, meglátogatom.
Vikivel, Olgával (orosz, ukrán) és a többiekkel azért esténként még mindig jókat teázgatunk, nézzük a hóesést (!!!), és európai nőhöz méltón pletykálkodunk. Olgának most ért vissza a kínai pasija 3 hónapos hangzhou-i üzleti útjáról, és 3 és fél hónaposak lévén, 520 szál tulipánt és egy drágaköves nyakláncot hozott ajándékba. Úgyhogy most a szint összes szemetese a szembeszoba közepén van felsorakoztatva, és szerencsétlen egy napon keresztül szedegette a műanyag védőhálókat a virágokról. Azt hiszem, átgondolom én is ezt a kínai-pasi dolgot. :-D

juhéjj :-)

Egy felejthetetlen téli szünet után, szombat hajnalban ismét landolt a gépem a pekingi reptéren, épségben... Talán a magyar pilótánkba vetett bizalom semlegesítette a péntektizenhárom és a nem éppen kellemes széllökések baljós hangulatát, de az is lehet, hogy csak meg volt írva :-), a lényeg, hogy már pirkadatkor békésen alukáltam kedvenc porszagú koleszszobámban. Úgyhogy még néhány órát váratott magára a felismerés, hogy a világ teljesen a feje tetejére állt, amíg távol voltam.

Az első ledöbbenés a suli kisszupermarketjében ért, ahol csodálatos ciklámen és neonsárga lufik hirdették a Valentin-napi promóciókat, továbbá minden lány rózsákkal mászkált és visítozott. Mondjuk ez utóbbi normál hétköznapokon is jellemző. Azután én is megkaptam életem első gyönyörű kínai sms-ét legújabb sármőr hódolómtól :-D, Lancetől, ami igen mélyen érintett... Lance-ről annyit érdemes tudni, hogy papíron ő a személyi edzőm a fitneszteremben, és mióta megismerkedtünk, nem csak a kínai nevét, de - legnagyobb fájdalmamra, mert szörnyen beszél angulul - magát a nyelvet sem hajlandó a jelenlétemben használni. Újabban pedig mondvacsinált indokokkal egyre többször zaklat telefonon. Csak aztán nehogy Huang-sorsra jusson. :-)

A következő ledöbbenés a koleszaulában ért, ugyanis a portásleány közölte velem, hogy hamarosan megérkezik a várva-várt újdonsült koreai szobatársam. Szóval most orosz barátnőmmel, Vikivel szédületes tervezgetésbe kezdtünk, miként lehetnénk végszükség esetén lakótársak.

A Valentin-nap és a leendő szobatárs okozta sokk leküzdésére még aznap este gyorsan össze is szerveztük a régi kis csoportunkat, hogy bemutassam nekik a fantasztikus salsabárt. Egész jól tűrték, bár a Valentin-nap (és a béna hastáncosok) itt is jelentőset rontottak a programon. Továbbá az egyik -cseppet ittas- belga kollégám állandóan összekevert két szót: a "házasodni"-t és a "táncolni"-t, amiből szintén mókás félreértések adódtak, de a szerelmesek napjába ez is belefért. :-)

Vasárnap nem sok izgalmas történt. De mégis. Spinningórára menet bekövetkezett az, amit talán minden gondom közül a legnehezebb lesz feldolgoznom... Kereket oldott a biciklim... (bár sziporkázok, azért fáj...) Magától értetődő volt, hogy fitnesz után csokiba ölöm bánatom. Így nagy teaestet tartottunk, és az egész multikulti csapat nevében kijelenthetem: Anyukám, imádtuk a zserbót!! :-)

Mivel még nagyon nem sikerült átállnom pekingi időre, majd 5 órát forgolódtam az ágyban, mire végre sikerült elaludnom. Pedig a cseppet sem gördülékeny regisztráció napjára nem ártott volna kipihenten ébredni. Végül az eredmény, amiért egy ország izgult: igen, sikerült, regisztráltam, sőőt, a kiemelkedő vizsgaeredményem miatt ugrottam is egy csoportot. Úgyhogy mától tényleg tanulok. Na. Megyek is. :-)

reptéri bejegyzés

Még csak 21:25, de én már kint ücsörgök a Pekingi Nemzetközi Repülőtér 2-es terminálján. 2:20-kor indul a gép, úgyhogy nem lehet rám panasz, ez egyszer nem késtem. :-) Mivel még kb. egy év, mire el lehet kezdeni a becsekkolást, megörvendeztetlek benneteket egy újabb bejegyzéssel, főleg mivel most újabb egy hónapig nemigen tervezem, hogy netközelben leszek. Ellenben lehet velem élőben bandázgatni, ami minden ilyesfajta nélkülözést megér. :-)
Azt hiszem, legutóbb a szilveszternél hagytam abba, és annál, hogy kaptunk néhány nap szünetet, amit természetesen vásárlással, semmittevéssel és szórakozással töltöttünk. A következő hét is hasonló volt, nemigen izgattam magam a vizsgaidőszak miatt. Aztán eljött a múlt hétvége, amit kedves ex-csoporttársammal, Gergővel és mókás kis svájci pajtikájával, Fabiennel a salsa klubban kezdtünk. Kezdetben kicsit aggódtam ugyan, hogy mit kezd majd két abszolút nem latin beállítottságú srác a Salsa Caribe-ban, de egy kevéske kínai méreg megtette a hatását, és hajnalig ropták. Sőt, négy körül alig sikerült kikergetni Gergőt a táncparkettről, Fabient meg egyáltalán nem, de ez már egy másik történet. :-)
Aztán másnap pihengettünk, vasárnap meg bevásároltuk a kötelező kellékeket a hazaúthoz. Ismét megbizonyosodott, hogy roppant módon értünk bármilyen hosszúságú időtartam értelmetlen elveréséhez. Végül este 8-9 körül álltam neki megszokott kényelmes tempómban a következő két nap négy félévi vizsgájára való felkészüléshez, amik ennek megfelelően igen borzalmasak lettek, továbbá teljesen kimerültem, megfáztam (ami egészséges életmódomnak köszönhetően már két hónapja nem fordult elő!!), és elhagyott minden erőm. Úgyhogy a ma délutánra kifundált búcsúkajcsizáson (ami mellesleg az én ötletem volt) nem voltam képes részt venni. Viszont összepakoltam és lezártam egy nagyon jó kis félévet. Pár óra múlva pedig már otthon leszek, és bepótolom mindazt, ami a négy hónap miatt kimaradt! :-)

Boldog Új Évet Mindenkinek! :-)

Gyors helyzetjelentés. A hétköznapok továbbra is elég unalmasan telnek, főleg, hogy közelednek a vizsgák és kezd kialakulni a szokásos vizsgapánik. Engem persze nem kell félteni, bár megteszem, ami tőlem telik, azért most se fogok belerokkanni a készülődésbe. :-)

Az egyetem vezetésének viszont minden bizonnyal lelkiismeret-furdalása támadhatott a karácsonyi tanítási órák miatt, hiszen újév alkalmából kaptunk két nap szünetet. Így vidáman belevethettük magunkat a szilveszter éjszakába. Az estét egy igen elegáns és kellemes hangulatú olasz étteremben kezdtük a Sanlitunon (külföldieknek szánt városrész), barátnőimmel meg egy rakás cuki kis üzbéggel, ahol Patrick Swayze kedvenc pizzáját ettük és Ray Charles 2 játszott a zongorán. Már ennyi elég lett volna egy felhőtlen partyhoz, de éjfélkor még kipróbáltuk az oroszok különös hagyományait (nem lövöm le a poént, otthon mindenkivel megcsináltatom :D ), aztán táncoltunk rengeteget, mígnem valakinek az a fantasztikus ötlete támadt, hogy fáradjunk át a Salsa Caribe nevű intézménybe. Már régebben jártam arra Huanggal, és akkor támadt nagy szerelmem a szórakozóhely iránt. Úgyhogy ezúttal se elleneztük. :-) A szokásos kis latin banda zenélt, és fergeteges hangulatot csináltak. Négy körül azonban mégis távoznunk kellett a tűsarkú cipellők okozta sérülések miatt... Viszont (mivel egy lelkes rajongónkat - akivel mellesleg egész éjjel nem sikerült megértetni, hogy nem beszélek oroszul - nemigen sikerült lerázni), a koleszaulában folytatódott a buli, ahol további érdekes emberekkel ismerkedtünk meg. Összességében irtó jó kis szilveszterünk volt. :-)

De most irány az izgalmas élőbeszéd óra!