Taian és Qufu

Péntek éjjel cseppet megijedtem, amikor kaptam egy sms-t a kínai barátnőmtől, miszerint nem tudnak velünk tartani. Úgyhogy vérző szívvel kivágtam a Polonyi könyvből a vonatkozó részeket, megnyugtattam Vikit, hogy nem fogunk eltévedni, nem fognak elrabolni, lesz szállásunk, stb., majd 2-kor végre lefeküdtünk aludni.

Néhány óra alvás után, 7:30-kor indult a buszunk a déli pályaudvar mellől. Természetesen pont akkor nem jött semmi, amivel terveztük, hogy odajutunk, de villámgyors taxisofőrünknek hála végül még a pályaudvari mellékhelyiség utánozhatatlan hangulatát is sikerült megtapasztalni. Igazából csak annyiban különbözik a hagyományos pottyantóstól, hogy nincs a wc-k közt fal, és kb. évente kétszer takarítják. Kép nincs, a fényképezőgépem sem volt képes befogadni a látványt. A már felfordult gyomrunk a 7 és fél órás buszút előtt jó előjel volt, főleg, hogy csak a sofőr mellett kaptunk helyet, aki egyfolytában krákogott és köpködött. Az út viszonylag izgalmasan telt, végig remek kínai akciófilmeket néztünk, illetve kisebb perpatvar is kerekedett, amikor a lépcsőn kucorgó büdös és koszos bácsi (a sofőr pajtikája) utasította Vikit, hogy vegye vissza a cipőjét, mert Kínában tiltják a jogszabályok a cipő nélküli tömegközlekedést. Meg amúgy is gusztustalan a fekete harisnya. Először jót nevettünk, de a bácsi tovább kötekedett, mire aztán Viki is belelendült a veszekedésbe. A vége az lett, hogy a sofőr NEKÜNK nyújtotta a százyuanest, hogy lehet leszállni.:-) Az út második fele csöndben telt, én Vikit vígasztaltam, a sofőr meg a buta haverját.

3 körül érkeztünk meg Taianra, ahol először szállást kerestünk (az ünnep miatt nem volt egyszerű, hiszen mindenhol megduplázták az árakat), majd meglátogattuk a város leghíresebb templomát, a Taimiao-t. Nagyon szép hely, tele van gyönyörű virágokkal, parkocskákkal, piknikező kínaiakkal és szobrokkal. Egyszer, amikor épp egy teknősbékára próbáltam felmászni, hogy lefényképezkedjek (túl nagyot választottam, így nem sikerült:-) ), nem vettük észre, hogy mekkora tömeg gyűlt körénk. Persze mind csak nyomkodta a fényképezőjét. Hát én már csak azért se adtam fel. Végül egy mókás kis kínai jött segíteni, aki útközben elhagyta a cipőjét, ami azért volt vicces, mert utána, mászás közben én meg elhagytam mindkettőt, szóval az egész templom kacajtól, üdvrivalgástól meg tapsolástól volt hangos. Ezután megkóstoltuk a borzalmas Taishan gombás csirkét, majd jégkrémet nyalogatva sétálgattunk a főtéren táncoló nénik között. (amúgy az okos kínai asszonyok munka után nem rohannak ám haza vacsorát főzni az uruknak, inkább kimennek a parkba táncolni...) Kb. 10 körül értünk vissza a szállásra, ami mellesleg egy pincében foglalt helyet, ablak nélkül ugye, így sokkal hidegebb volt bent, mint kint. Két paplan alatt is majd' megfagytunk. De legalább olcsón megúsztuk...

Másnap reggel hajnalok hajnalán indultunk megmászni a kínaiak öt szent hegyének egyikét, a Taishant. A hegy maga amúgy nagyon szép, szerintem megérte a majd' 2000 Ft-os diákbelépőt is, végig (Nagy Fal-szerű) lépcső vezet fel rá, sőt a legvégső szakaszon még libegő is, az út mellett templomok, szentélyek, sztélék, árusok, egyszóval minden, mi szem-szájnak ingere. Viszont akkora tömeg volt, hogy egyes szakaszokon csak métereket haladtunk percenként, így olykor csak fejeket láttunk (én inkább csak hátakat :) ), tájat nem is nagyon. 2 körül értünk fel a csúcsra, majd busszal mentünk lefelé, egyenesen a buszállomásra, hogy induljunk tovább Qufuba, Konfuciusz szülővárosába. Nekem már sajnos nem jutott ülőhely, így kis sámlin utaztam, de hát falusi leány vagyok, az az egy óra meg se kottyant.

Miután megérkeztünk, megvettük a másnapi buszjegyet vissza Pekingbe (már akkor eldöntöttük, hogy nem kérünk Jinanból), majd megcsodáltuk a világ leghíresebb Konfuciusz templomát és a Konfuciusz-leszármazottak palotáját. Mindkettő gyönyörű volt, és a legfurcsább, hogy alig volt valaki bent rajtunk kívül. Utoljára hagytuk a Konfuciusz ligetet, ahová zárás (6óra) előtt öt perccel jutottunk be, de azt mondták a biztonságiak, hogy akármeddig csatangolhatunk, kiengednek. Velünk egyszerre érkezett két kínai lány, akikkel még egy fényképezkedés okán barátkoztunk össze a palotában, így együtt fedeztük fel az óriási ligetet. Ott viszont kiderült, hogy valójában ez a Konfuciusz-család temetője, így gyorsan megkerestük a nagy filozófus sírját, meg még 1-2 híresebb tanítványáét, aztán jöttünk is volna kifelé, de közben ránksötétedett, ráadásul el is tévedtünk... szóval elég félelmetes volt. Furcsa, de qingmingjie ellenére egy lélekkel se találkoztunk (vagyis.. na értitek :) ). Nagy nehezen végül kijutottunk, és a lányok szereztek egy kisbuszt, amivel eljutottunk az egyetemükig. Ott egy sikátorban kerestünk egy családot, akiknél megszállhatunk... 150 ft/fő/éj. Magáról a szobáról és a mellékhelyiségekről nem szeretnék mesélni. Nem vagyok egy finnyás típus, de elkeserítő, hogy milyen helyeken élnek emberek... Na de eztán még megvacsoráztunk, sétálgattunk a környéken, megkóstoltam egy jellegzetes kínai édességet, amit ők fagyinak hívnak. Egy jó nagy adag jégre rápakolnak vagy 15 féle gyümölcsöt és kakaóbabot, leöntik egy kis szósszal és már kész is. Isteni. :)

Másnap reggel 8-kor indult a buszunk Pekingbe. Először egy kisbusz szállított minket egy darabon, ahol átszálltunk egy nagyra, ahol szerencsére nekünk még pont jutott ülőhely. Jópáran viszont kénytelenek voltak sámlin végigülni a 8 órás buszutat. Pekingbe érve megtörtént a felfoghatatlan, eltévedtünk. Mivel nem ott tett ki a busz, ahol felszálltunk, fél óra alatt megkérdeztünk vagy 50 embert, hogy hol vagyunk, és hogy juthatnánk vissza az egyetemre, de senki se tudott segíteni. Végül találomra felszálltunk egy buszra, eljutottunk egy helyre, ahonnan már könnyebb volt a helyzet. Így végül 5-kor értünk a koleszba, koszosan és elcsigázottan.

Azóta folyamatosan tanulok ugye, mert a szünet miatt minden tanár varrt valami házidolgozatot a nyakunkba, holnap meg lagziba megyek, és még valami nászajándékot is kéne venni... Várom az ötleteket.