Nóri kedvéért :)

Gyorsan elment ez a hét is. Sebesen felfelé ívelő pályafutásom úgy tűnik, csúfos véget ért, mert azóta sem kerestek kedves kis "munkaadóim" azzal a bizonyos nagyszabású projekttel. Viszont legalább volt időm méltó búcsút venni Lellétől, aki alig 3 óra múlva elhagyja majd ezt a remek kis országot...
Az utolsó napon végre sikerült bebarangolnunk a csodás Láma Templomot, ami Lelle szállójától alig fél perc sétára van, de eddig csak halogattuk a dolgot. Tény, hogy nagyon impozáns buddhista templomról van szó, de kicsit zavarta az összképet a rengeteg kínai sárkány- és főnixmotívum (később megtudtuk, azért, mert eredetileg palotának építették), valamint a számológéppel (erre az egyszerűbb alkudozás eszközéül van szükség) az ajándékboltokban sétálgató lukalukázó (angol: look=nézni) eladók rikácsolása. Bár gyakorló templomnak számít, jól megfért egymás mellett az áldozatot bemutató özvegyasszony, a hangosbemondós idegenvezetővel pózoló turistacsoport és az elmélkedő buddhista szerzetesek. Ez utóbbiak alighanem biztonsági őri szerepet is betölthettek, mert mihelyt célra tartottam a fényképezőgépem, rögtön morcos pillantással a képembe köpték, hogy "no photo". Tudom, pofátlanság is kamerázni a füstölőt gyújtogató, imádkozó hívők mellett, de mindenképp meg kellett örökítenem a tündibündi kis 26 méteres álló aranyozott Buddha-szobrot, amit egyetlen szantálfatörzsből faragtak ki anno... Ha már a Guiness Rekordok Könyve is lekaphatta...
Na, ennyit a kultúráról... Tegnap a Houhainál voltunk újra (cuki kis tavacska bárokkal a partján), de inkább a hazafelé út volt a nem mindennapi. Taxit fogtunk és útközben kidobtuk Lellét. Innentől már nem igazán tudta a sofőr, merre kell menni, úgyhogy megegyeztünk abban, hogy majd én mutatom az utat. Az egyetem kapuja előtt 300 méterre azonban megállt. Mondtam neki, hogy még menjen, de valamiért nem akaródzott. Akkor láttam, hogy a szemközti sávban jövő úttisztító autó lemossa a mi sávunkat is, de nyugodtan lemehettünk volna még a két szélsőbe. Mikor felvetettem ragyogó ötletemet emberünknek, felcsillant a szeme és valami hátborzongató, őrült visítással gázt adott, és nekihajtott egyenesen a vízsugárnak... Utána még hosszasan hahotázott, magyarázva hogy tiszta víz lett az autó, én meg csak igen lassan tértem magamhoz a megrázkódtatástól. Addigra már oda is értünk, ahogy a kínaiak mondják, "az égi hídhoz" (felüljáró), majd miután kiröhögte magát ennek a szókapcsolatnak is a konkrét jelentésén, végre kifizethettem a számlát, és sebesen kipattantam a kocsiból. Itt már én is megkönnyebbülten nevettem, és igyekeztem feltűnésmentesen lelépni. A bácsi azonban annyira feldobódott az előző két percnyi izgalomtól, hogy sziporkázva szórta hasonló poénjait. Végül dobtam neki egy puszit és elindultam. A taxira váró emberkék meg csak szájtátva figyelték, hogy ez az idióta külföldi hogy babonázhatta meg a rendes, dolgos taxisofőrt...

...mert belőlem sose elég

Mivel ma már olyan nagyon fitt vagyok, megörvendeztetlek titeket még egy érdekfeszítő bejegyzéssel...
A mai egyetlen órám szánalmasra sikeredett, ugyanis az elmúlt két hétben (3 hét suli volt eddig) semmit se tanultam, és ez most ütközött ki a tudásomon. A könyveimen, füzeteimen (és az eredetileg hófehér kabátomon) pedig annak az eredménye, hogy valami idióta beleöntött egy kávét a táskámba, még reggel a McDonald's-ban.
Viszont. Megvolt ma az első munkanapom. :-) Magyar szavakat kellett átírni kínai "fonetikával"(?:)) két honfitársamnak és nekem... 300 yuant kaptunk a 2,5 órás munkáért fejenként (ha nagyon öszekapjuk magunkat, kb. 1,5 óra alatt is végezhettünk volna... ), igaz, hosszas alkudozás árán. Mivel három óra alatt kellett volna megcsinálnunk, csak 250-et akartak adni. Még szerencse, hogy a fiúknak volt tapasztalata ilyen téren, és nem hagyták annyiban a dolgot. Mindenesetre jól jött az a kis pluszpénz az ösztöndíjam mellé, amit szintén két órával ezelőtt kaptam meg. Úgyhogy megyek is, mert ma spagettit vacsorázok. :-)

Nanjingi kultúrhétvége

Örüljetek, visszatértem. :-)

Csütörtök délután, mielőtt vonatunk rövid kis kiruccanásunkra elindult volna, még egy utolsó búcsúpillantást vetettünk az állomás mellett álló KFC-re. Legnagyobb megdöbbenésünkre a hangszórókból épp a Magyar Csárdás egy népszerű helyi feldolgozása szólt, úgyhogy október 23-a révén igencsak megérintett bennünket a honvágy és a nemzeti érzés. A kellemes melankóliát végül a vonaton támadt roppant népszerűségünk, az olykor-olykor ránk pottyanó, cseppet sem apró emberkék, a zoknikat és elektromos játékokat visítva áruló kalauzok, a hangszóróból harsogó fantasztikus kínai popzene és az állandó, guszti kis krákogó-büfögő köpködések törték ketté. A 15 órás út után igen kellemesnek találtuk interneten foglalt nanjingi szállásunkat a segítőkész recepciós lánnyal, az édes kis rotweilerrel és a pihepuha ágyikókkal. Rövid pihenés után találkoztunk Márkkal és Gergővel, majd megbeszéltük, hogy mi mindent szeretnénk megnézni az elkövetkező két és fél napban. Zheng He (eltés szakdolgozatom leendő sztárja) sírját, a híres Konfuciusz templomot és Szun Jat-szen mauzóleumát az anyagi problémák elkerülése végett csak kívülről, valamint a '37-es nanjingi mészárlás emlékmúzeumát. Este pedig végre elkezdődött a várva-várt lépcsőparty a fiúk csoporttársaival. Megismertük Charlotte-ot, a bálnalányt, Márk blogjának állandó főszereplőjét, majd belevetettük magunkat a csodás nanjingi éjszakába. Nem maradtunk túl sokáig a mögöttünk álló fárasztó utazás és az édes kis néger srác miatt, aki kitartó támadást indított, hol Lelle, hol Reni, hol Márk megszerzéséért. :-)

A másnap csodás volt. Egyedül az elragadó, híres-neves Jangce-hidat sikerült megnézni, illetve kóvályogtunk egy, a pekingiekre igencsak hajazó bevásárlóközpontban. Este viszont folytattuk, ahol abbahagytuk előző nap, és megmutattuk ezeknek, hogy hogy buliznak a magyarok. :-)

A hostelből való kicsekkolásunk kis híján kínos botrányba torkollott, ugyanis majdnem megvertük a kedves kis recepcióslányt. Pénteken délután ugye megkértük, hogy vegye meg visszafelé az alvós vonatjegyünket, hiszen ez is a szolgáltatásai között szerepelt. Vasárnap reggel azonban kiderült, hogy mivel nemhogy alvó jegyet, még ülőt se kapott (mert "elfelejtette"), végig kell majd állnunk a röpke 11 órás hazautat... A hangulat akkor hágott a tetőfokára, amikor el akarta volna kérni a 20 yuanes szervízdíjat. Ezek után érthető, hogy a nap hátralevő része milyen boldogan telt. Már csak a kutyahúst szerettük volna megkóstolni (én tényleg az utolsó pillanatig hezitáltam), de végül nem találtuk meg az éttermet, ahol Charlotte kóstolta. (úgyhogy most megnyugodtam, de folytatom a hezitációt) Végül fájdalmas búcsút vettünk kis csoporttársainktól...

A vonaton végig a bőröndökön ücsörögtünk és élveztük az ajtó résein befújó hűs szélvihart, valamint a tömény dohányfüst és a toalett kellemes illatát. Csak úgy röpült az idő. Miután majdnem kiolvastam a Drakulát kínaiul és angolul, az utolsó egy órára végül sikerült ülőhelyet találni. Csak annyi a baj, hogy nem tudok ülve aludni. :-)

Pekingbe érkezésünk után nem sokkal órám volt, dolgozattal. Azt még megírtam, de a hátralevő 3 órányi izgalomból csak annyit érzékeltem, hogy állandóan leesik a fejem. Végül este fél 8-kor tértem nyugovóra lázasan és fájó torokkal. De egy élmény volt, puszi érte mindhármótoknak. :-)

csak köszönni jöttem :)

A hétköznapok itt is ugye olyanok, hogy sose történik semmi érdekes. (A nyugodt kollégiumi éjszakákat megzavaró patkányon kívül.) A rendes diák ilyenkor piheni ki a hétvégét, esetleg tanul egy kicsit, vásárol, de többnyire a következő néhány szabadnapot tervezgeti. Ami nekem speciel már holnap délután elkezdődik. :-) És ebben semmi sem gátolhat meg. Még az se, hogy a pénteki egyetemi sportnapot jövő hétre tették át, így mindenkinek kötelező tanítási órái lesznek holnapután. Roppant sajnálkozó arccal ugyanis meglobogtattam a vonatjegyet a tanárok orra előtt, és szomorúan belátták ők is, hogy nincs mit tenni. Főleg, mivel közöltem velük, hogy már a szállást is lefoglaltuk a nevezetes "Déli főváros"-ban. Úgyhogy ha minden jól alakul, akkor pénteken hajnalban, röpke 15 órás izgalmas, kemény ülőhelyes vonatút után megérkezünk Lellével Nanjingba, kis csoporttársaink nagy örömére. Az elkövetkező néhány napban tehát ezért nem leszek majd interneten elérhető... Sürgős esetben a telefonszámom elkérhető Anyukámtól (= vodafonos számom), a kínai pedig egy korábbi bejegyzésemben is megtalálható.

Kellemes hétvégét! :-)

mezítláb a Nagy Falon

Tegnap végül a sors oldotta meg Huang ügyét. Történt ugyanis, hogy lement a telefonomkártyámról a pénz, úgyhogy se hívni nem tudtam (nem mintha tervben lett volna :) ), se hívást fogadni. Úgyhogy volt egy nyugodt esténk, amit az Alfa Clubban töltöttünk (úgy egy hete már voltunk itt, nagyon jó kis hely, tele jórészt külföldiekkel). Hamar megismerkedtünk néhány aranyos kis némettel (igen, léteznek ilyenek :) ), akik meginvitáltak minket a mai kirándulásra. Így a fantasztikus Michael Jacksonra táncolós buli és 2 óra alvás után neki is iramodtunk, hogy meglátogassuk a Nagy Fal egy jóvar régebbi szakaszát. Az előzőekből okulva nem öltöztem túl sportosan, és ez az 5 centis sarkú cipellőm ismeretében még enyhe kifejezés. Meg is ijedt kicsit a német társaság, hogy hogy fogok én abban menni, de megnyugtattam őket, hogy ugyan, voltam én már a Nagy Falnál és nem egy nagy durranás. Ahogy gondolom. - mondták...

De azt elfelejtették mondani, hogy egy soha nem rekonstruált, életveszélyesen bomladozó 10 km-es szakaszt terveznek megmászni túrafelszerelésben. Egy darabig még a cipőm és én is bírtuk a kiképzést, de kb. fele útnál úgy döntöttem, kíméljük egymást. Mezítláb tettem meg a hátralevő kilométereket, a németek meg csak szajkózták, hogy "respect, respect". :) Mesélték, hogy még a strandon is szúrja hamburgi lábacskáikat a homok, hihetetlen, hogy hogy tudok így száguldozni az éles kavicsokon, sziklákon. Azt hiszem, én voltam a királylány. :)

A csodálatos kilátás és a jó idő (ismét leégett a pofikám :) ) azonban kárpótolt mindenért. Ötkor értünk haza, és sikeresen lekéstem életem első kínai aerobicóráját. Nem mintha olyan nagyon hiányzott volna még...

segélykiáltás

Szombat van, és mivel természetesen lekéstem a jelentkezési határidőt a mai kirándulásra, így jobb híján az esti bulit tervezgetjük. A lelkes előkészületeket azonban beárnyékolja a mi kis édibédi Huangunk pár perccel ezelőtti telefonhívása. A "mit csinálsz most? - tanulok., és 7-kor? - tanulok-, később? - bulizok., kikkel? - barátokkal., hol,mikor? - még nem tudom., holnap? - tanulok. szívesen segítek... - egyedül is megy." típusú beszélgetés legvége az lett, hogy nyomatékosan felajánlotta, hogy eljön velem a buliba, nehogy valami bajom essen. Egyszerűen nem hajlandó felfogni, hogy nem érek Rá se ma, se máskor. Úgyhogy most kétségbeesetten törjük a fejünket valami nem bántó mentőötleten. :)

Amúgy az elmúlt napok is jórészt eseménytelenül teltek. Csütörtökön végre megnéztük az Ég templomát, amit a plakátokon a Watercube-bal együtt reklámoznak. Számomra teljesen érthetetlen, hogy mi köze az Ég templomának a Watercube-hoz, a Tiltott városnak meg a Madárfészekhez, de ha valaki rájön a rejtély megoldására, szóljon. Az Ég temploma egy óriási területen található Peking belvárosában, 15 yuan csak a parkba szóló belépőjegy, és még 13 (diákoknak), ha meg is szeretnénk nézni az épületeket. Sokan azonban nem kíváncsiak rá, van, aki táncolni, mások énekelni, zenélni, karaoke-zni mennek, vagy kártyáznak, mahjongoznak. Számomra ez is egy rejtély, hogy miért fizetnek ezért, amikor Peking tele van sokkal-sokkal szebb, ingyenes parkokkal. Mint ahogy azoknak a nőknek a viselkedése is, akik visítozva egymást lökdösték le egy kőről. Ha valaki feláll erre a "Heavenly Center Stone"-ra, akkor állítólag a hangja az akkusztika miatt tök jól visszhangzik. Az egészből azonban óriási dulakodás támadt, amin szintén jól szórakoztunk.

Miután pedig újra feltöltődtünk kultúrával, beültünk Annáékkal egy hotpot-evő helyre. Aki próbálta már, tudja, milyen viccesen ki tud kenekedni tőle az ember. A hotpot-nak Kínában nagy hagyománya és népszerűsége van. Az egész abból áll, hogy az előtted lévő rezsón vizet forralnak, amibe belepakolászhatod az általad az étlapról kiválasztott cuccokat (mi marha- és birkahusit, zöldségeket, tésztát, gombát, tojást főztünk), aztán kiveszed és belemártogatod az általában csípős szószba. Evőpálcikával. :) Mivel nem mertünk már bevállalni több erőset (így is ki fog lyukadni a gyomrom, mire hazaérek), valami mogyorókrémszerű, első pár ízlelésre finom, de a végén már hányingert keltő szószba mártogattuk a falatkákat, az asztal másik végén ülő kínaiak nagy örömére. Amúgy teltház volt, kb. fél órába telt, amíg bejutottunk, és nem fizettünk kevesebbet, mint egy olyan étteremben, ahol nem neked kell főzni. A kínaiak viszont imádják...

mínusz egy hónap :))

Három kemény, tanulással (!) eltöltött nap áll mögöttem, úgyhogy itt volt az ideje, hogy ma délután végre megpihenjek. :) A megfázást kihevertük, de mivel nappal újra kb. 28 fok van, valószínű, hogy nem úsztuk meg ennyivel.

A mai nap nagy eseménye: Lelle kiköltözött a koleszból. Majd két hét együttélés után ugyanis ma, az egyébként minden nap bejáró takarítónő megkérdezte tőle, hogy akkor most tulajdonképpen hányan is élnek ebben a szobában. Miután Lelle biztosította őket, hogy csak egy ember (épp suliban voltam), meg is nyugodtak. De már az, hogy egyáltalán a gyanú felvetődött, hogy többen is lehetünk, magasabb intelligenciaszintet feltételez, mint eddig gondoltuk. Úgyhogy jobbnak láttuk, és kerestünk egy másik szállást... Most megint nincs szobatársam. :( Bár 3 éve itt tartózkodó bolgár ismerősöm mesélte, hogy nem vagyok egyedül. Mivel nagyon régen az egyetem helyén temető volt (és ugye a keleti népek - japánok, koreaiak, kínaiak - még ma is hisznek a szellemekben), az elmúlt években jópár öngyilkosság történt a koleszban. Ez mondjuk így nem túl vicces, de ne aggódjatok, én nem vagyok az a babonás típus...

Miután Lellét elköltöztettük, találkoztunk egy magyar lánnyal (tényleg), és beültünk egy Grandma's kitchen nevű cuki kis külföldi étterembe. Azt hiszem, ha megkapom az ösztöndíjam, itt dőzsölök majd először. Vagyon híján most csak egy kicsi fagyis almáspite jutott, de láttam ám az étlapon, hogy ez az én helyem. :)

Ezekután vééégrevalahára röpke fél óra sorbanállás után, de minden fennakadás nélkül :) megvettük a vonatjegyeket Nanjingba. Jövő hét csütörtökön 4-kor indulunk, és péntek hajnalban érünk oda drága kicsi excsoporttársainkhoz, utazgatás és névnapok ünneplése céljából. (nem, nem lógok, egyszerűen csak sportnap miatt nem lesz tanítás :) )

Holnap pedig vééégrevalahára megnézzük majd Annával és Mihállyal (a két magyar szakos kínaival :) ) az Ég templomát, szombaton pedig (ha lesz egy kis szerencsém, mert lekéstem a jelentkezési határidőt) a többi külföldi BNU-s diákkal egy Pekingtől északra fekvő igen híres templomot látogatunk meg. A nevét sajnos elfelejtettem... :)

De. Újabban igen kevés e-mailt kapok, úgyhogy jó lenne, ha aktivizálnátok magatokat, mert egyszer csak megmakacsolom magam és nem írok többet...

Buli - buli hátán

Azt hiszem, legutóbb Nanjingnál hagytam abba. Sajnos - mivel hála a változatos időjárásnak, mindketten borzasztóan lebetegedtünk - hétvégi utunk kis csoporttársainkhoz egy héttel későbbre tolódott. Rövid rehabilitáció után azonban folytattuk bevásárlókörutunkat a híres-nevezetes Silk street-en, ahol többek közt 1000 ft-ért csodás Billaborg pólót, 2500-ért meg Juicy szabadidőt vettem. Úgy tűnik, hosszú-hosszú keresgélés után megtaláltuk a helyet, ahonnan a remek hazai hamisítványok származnak. :)

Következő nap suli után nagymosást tartottunk és végre rájöttünk a kolesz-mosógép rejtélyére is (a múltkor igen csúnyán átejtett a kis mocsok, de most kifogtam rajta :) ). Este pedig átlibbentünk az immár 3 éve (!!!!) az egyetemen tanuló bolgár lányhoz, Elenához, bulizás ürügyén. Hamar megérkezett Anasztaszja nevű belorusz (egyébként tanárnő) barátnője is, és úgy döntöttünk, hogy négyen együtt fedezzük fel a pazar Coco Banana nevű helyet, ahonnan azonban a kínaiak döntő túlsúlya miatt gyorsan át is röppentünk a szinte kizárólag külföldiek által preferált Alfa nevű csúcsdrága, de nagyon jó zenékkel és angol wc-vel felszerelt klubba. Ezután megnéztük még a Sanlitunt is (külföldieknek szánt szórakozóutca, és ami a legjobb: van gyros :D), kb. 5-kor értünk haza. Bár Sztaszja kissé csalódott volt, mert férjfogási akciója nem volt túl eredményes, mi viszont igen jól éreztük magunkat.

Szombat délután-este a Houhai nevű szórakozónegyed felé vettük az irányt. Ez azért érdekes, mert a Houhai egy tó, Peking közepén (amúgy van egy pár ilyen), körülvéve különleges, minőségi bárokkal, klubbokkal és éttermekkel. Nagyon kis hangulatos, főleg alkonyat után, kivilágítva. Különös ötlettől vezérelve azonban mégse itt töltöttük az estét, hanem a külföldi diákok kedvenc evős-ivós helyén, a Lushban. Kb. fél óra ottartózkodásunk után kaptunk egy 3 üveg sörből és egy levélkéből álló küldeményt a szomszéd asztaltól. Amúgy minden 2. asztalnál szülinapost ünnepeltek, tortával, partycsákóval, egyebekkel. Úgyhogy már tudom, hol tartom az enyém, ha addig kibírom, és még itt leszek. Nem maradtunk túl sokáig, de szívünkbe zártuk a helyet. :)

Ma reggel korán keltünk, hogy frissen szerzett magyar szakos kínai barátnőnkkel és barátjával meglátogassuk a cukicuki csaknekünkpózoló pandácskákat, és a kihalás legszélén álló, lusta kínai tigriseket. A pekingi állatkertben ugyanis semmi más otthon meg nem található különlegesség nem volt, kivéve a hugicám. :) De azért természetesen lefényképeztük az összeset több szögből (Dia, rólad is csináltam lesifotót, ha kell, küldök). Amúgy nagyon kis aranyosak voltak a tigrisek, meg oroszlánok is, mind aludt, úgy látszik, akklimatizálódtak. Olyanok ugyanis, mint a kínaiak, akik képesek délben, evés közben (!), buszon (ellenőr), munka közben a ruhaállványok közé beesve, bármikor elaludni. Ezek után megkóstoltuk azt, amit az első 3 héten a világ legundorítóbb kajájának gondoltam, már csak szagról és képről. Ez talán betudható annak, hogy meg vagyunk fázva (így nincs szaglásunk se), és hogy a kínai lány, Anna, még mielőtt észbe kaphattunk volna, ki is választotta nekünk a 3-3 nyársra fűzött rák-hal-kagylógombócocskákat. Egyébként teljesen ízetlen volt ez a pépes izé, semmi esetre se hasonlított az otthoni halászlére, gulyáslevesre vagy töltött káposztára, úgyhogy továbbra sem hiszem, hogy a kedvencem lesz. :)

Most pedig tanulás...

letelt 3 hét

Sok újról ezúttal sem tudok beszámolni. Napjaink nagy része (kb. 4óra) tanulással telik, ezen kívül általában vásárolgatunk. Mert ugye a kínai boltok este 9-fél11-ig nyitva vannak. Az más kérdés, hogy olyan ocsmány divat van Kínában, hogy az elmúlt 3 hétben egyetlen elfogadhatónak mondható szabadidőt se találtam. Minden felső térdig ér, a nadrágok nyakig, minden csillog, villog, csipkés, gombos, pizsamás, lógós, olyan, mintha egy alsórendű turkálóban mászkálnánk. Úgyhogy lányok, ne higgyétek, hogy élvezet itt vásárolni (mondjuk már otthon se szerettem :) ).

Suli. Ma volt a csoportváltó-vizsga (megpróbálok bekerülni egy még erősebb csoportba), ami természetesen tanulás híján szánalmasan sikerült. Amúgy az órák viszonylag izgalmasak, most már egyre több használható dolgot tanulunk, és a tanárok is tök jó fejek.

Kaja. Egyre jobban megbarátkozom a menzával. Mindig minden friss, tele van zöldségekkel és az ízük is elfogadható. Bár azért időnként még (inkább idő hiányában) betérünk a Mekibe, jobbára ezeket választjuk (kaják: 2-3 yuan)

Amúgy bár nincs szobatársam, valójában van. :) Úgy volt, hogy ugye Lelle (aki nem tudná, az ELTÉ-n csoporttársak voltunk) kb. másfél hete érkezett Pekingbe, nyelvtanulás céljából. Először szállodában lakott, majd nekiláttunk olcsóbb helyet keresni. Huang, a kedvenc kis kínaink, szívélyesen felajánlotta, hogy lakjon nála (sőőt, hogy lakjunk mindketten nála, mivel "az úgy sokkal egyszerűbb", de ezt a lehetőséget gyorsan elvetettem :) ). Mikor aztán 4 nap folyamatos üldözés után kiborult a bili és a zaklatása elviselhetetlenné vált (ez amúgy az összes kínai srácra jellemző), úgy döntöttünk, hogy sokkal kellemesebb társaság leszek Lellének, mint Huang (kinek hátsó szándékait máig homály fedi), úgyhogy most hadi menekültként a szobámban bújkál. Az a vicces, hogy bár minden koleszban van legalább egy biztonsági őr és egy recepciós a portán, senkinek se szúrt szemet a világosszőke, nagy szemű, eddig sosem látott leányzó. Sőt, ma már (együttélésünk 5. napján) a takarítónők vadul köszöngetnek is neki. Úgyhogy lehet, hogy marad még 3 hetet. :)

Holnap amúgy (mivel hétvégénket Nanjingban tervezzük tölteni csoporttársainkkal), vonatjegyet veszünk az állomáson. Ez így kínai viszonylatok között eleve izgalmasnak ígérkezik, mindenképp beszámolok majd az eredményről.

szünet 2

Végre ismét van net a szobámban, úgyhogy gyorsan meg is örvendeztetlek titeket egy újabb izgalmas bejegyzéssel.

Miután lezajlott a varázslatos ünnep a Tienanmen téren, annyira nem tudtunk betelni a kínai kultúra ezen csodájával, hogy másnap is el kellett mennünk, hogy jobban körülnézzünk ott és a környező hutongokban (sikátorokban). Peking központjában kétféle hutong van: vannak a külföldieknek szánt, kisértetvárosnak tűnő (mert valóban senki sem él bennük), de nagyon impozáns kínai épületekkel telerakott, kb. 20-as évek stílusát idéző sétálóutcák, és vannak a pekingi kacsával, és cuki Mao-s cuccokkal telített, gusztustalan, mocskos, büdös kis sikátorok, ahol emberek laknak és ilyen gyanús pálcikákra fűzött husikákat, vagy cukorral bevont gyümölcsöket esznek. Amúgy az illatuk általában a rohadt krumpli és a hal keverékére emlékeztet. (Ez az oka gondolom, amiért a legtöbb kínai alapszaga igencsak különbözik az otthonitól)

Ezek után elindultunk, hogy újdonsült kínai pajtikánkkal (akinek a rockkoncertjére végül nem mentünk el) megnézzünk egy helyet, a neve: Salsa Caribe. Már ez is igen vonzónak tűnt, de amikor megérkeztünk, elhatároztuk, hogy ez lesz a második otthonunk. Valami argentin banda zenélt, és kb versenytáncosok táncoltak, az egész bár olyan Dirty Dancinges benyomást keltett... Semmi probléma nem volt addig, amíg barátocskánk ki nem találta, hogy táncoljunk. Rájöttem, hogy nem igaz az a közhely, hogy a kínaiaknak nem túl jó a mozgáskordinációjuk. Szerintem egyáltalán nincs nekik olyan. Mivel Huang (merthogy így hívták), olykor úgy táncolt, mint egy csimpánz, olykor pedig, mint egy keljfeljancsibábú, kb. egy óra tömény élvezet után menekülőre fogtuk a dolgot.

Másnap természetesen nem úsztuk meg, hogy meg ne mutogassa nekünk az Olimpiai Parkot, úgyhogy ezazzzz végre van madárfészkes képem, aki igényelte, szóljon rám, és küldöm. :) Amúgy élőben egyáltalán nem nagy szám, sőt. Még a Madárfészek viszonylag jól néz ki, de az összes többi új épület inkább egy elhagyatott laktanya, na jó, középiskola lassan omladozásnak induló sportcsarnokára hasonlít. A Watercube se olyan, mint a tv-ben.

Ezután egy olyan helyre vitt Huang vacsorázni, ahová önszántamból be nem tettem volna a lábam. De mivel nem lett semmi bajunk a kajától (és az ott uralkodó szörnyűséges állapotoktól), annyira nem bántuk. Legalább erősödik az immunrendszerünk. :)

Következő nap (kezdem elveszíteni a fonalat :D ) szakítottunk Huanggal. Mivel egyre durvábban ránk ragadt, egy elég konkrét sms-ben értésére adtuk, hogy örülünk, hogy megismertük, de további beszélgetésekre és kísérgetésekre nem tartunk igényt. (persze ma rittig ránk ragadt újra a menzán... ) Tehát miután kínais ismerkedésünk ezen szakaszát lezártuk, önállóan vágtunk neki a Nyári Palotának. Az eddigi pekingi kulturális élményeim közül ez volt a legpozitívabb. Az igazi Kína. Gyönyörű tóparton magas, erdős hegyek, díszes kínai paloták, sztúpák, egyszerűen csodálatos volt. Bár az örökös fényképezkedést már szörnyen untuk (a Tienanmen környékén rendszeresen fiatal srácokkal, kisgyerekekkel és családokkal kellett képeket csinálni), volt egy kínai középiskolás lánycsapat, akik egész aranyosak voltak, mindenféle pózban és felállásban kb. 150 képet készítettek. Irtóra tetszett nekik a kínaiul makogni próbáló két szőke (?) magyar lány. (amúgy mostantól mi is lefényképezzük az ilyeneket, hát, van már egy pár kép... :) )

Ezután ismét bulizni indultunk, egy MIX nevű helyre (a VICS-szel szemben :D), ahol a nemzetközi csapattal és a két magyar sráccal buliztunk egy darabig. A zene szerintem verte az igazi amerikai hip-hop helyeket, de a kínaiak ugyanazt a vicces riszariszát nyomták, mint Huang a salsabárban.

Vasárnap pihenőnap volt. Kettőkor keltünk és rövidke séta után elindultunk a fiúkkal búcsúvacsorára, megkóstolni a pekingi kacsát. Nemcsak drága volt (egy adag 168 yuan), hanem ízetlen, zsíros és kevés. Úgyhogy maradok a rántottás-paradicsomos rizsnél, a szusinál, meg a sült csirkecombnál, amit pár napja fedeztem fel a menzán.

Ma ismét elkezdődött a suli, és mivel szerdán (azaz holnap áááá) vizsgázni fogok (megpróbálok egy erősebb csoportba bekerülni), igencsak bele kéne húzni. Hétvégén viszont valószínűleg ismét indulunk kirándulni, Nanjingba, kedves excsoporttársainkhoz. :) De még ezt is meg kell szervezni. Nagyon sok teendőnk van még...

szünet

Kedves Olvasóim!

Könnyes szemmel olvastam a hiányoló megjegyzeseket es e-maileket:), de nem azért nem jelentkeztem, mert elrabolt a kínai maffia, vagy tagja lettem egy szektának, egész egyszerűen olyan sivárak a napjaim, hogy nem akartalak vele untatni Benneteket. Másrészt pedig okt. 1-től újra nincs net a szobámban, és így kicsit nehézkes írni (most pl. egy internetkávézóban ülök), az msn-ről nem is beszélve... Majd lesz, ha befizetem, de az egyhetes ünnep miatt minden zárva van (megjegyzem, nem igazán értem a gondolkodásukat, mert tegnap volt okt. 1, és ma van minden zárva).

Ünnep. Tegnap volt a Kínai Népköztársaság 59. születésnapja, amit kedves pesti excsoporttársnémmal a Tienanmen (Mennyei Béke Kapuja) terén ünnepeltünk. Nem volt probléma, hogy nem tudtuk, mit is kéne/lehet ott megnézni, hiszen a milliós tömeg csak úgy sodort magával. Mihelyt tudtunk, kimenekültünk, így a taxiból hazafelé menet jókat röhögtünk az addigra elkordonozott tömegen, akik bizonyára valami felvonulásra vártak. Olyanok voltak, mint majom a ketrecben, szerintem, ha akartak, se tudtak volna kiszabadulni egykönnyen.

Amúgy Lelle szombaton érkezett, és kedden tudtunk csak kapcsolatba lépni, úgyhogy gyorsan el is mentünk bulizni. Egy GT Banana nevű helyen töltöttük az estét egy rakás mindenféle nemzetbeli, jórészt európai diákkal, a legjobb, hogy 4-en voltunk magyarok. :) A VIP részbe sodródtunk, és a társaságnak köszönhetően nem kellett kifizetnünk a magyar viszonylatban is horribilis belépőt. De ilyen diszkót én még életemben nem láttam. Képzeljetek el egy olyan helyet, ahol 8 centis padlószőnyeg borítja az aranycsilláros, tükrös folyosókat és a személyzet minden asztalnál ingyen tölti a koktélokat. A sztárdj miatt nem lehetett fényképezni, de a mosdóban azért lekaptuk a luxus-pottyantóst. A zene fantasztikus volt, nagyon jól éreztük magunkat. A puszikat Márknak, Gergőnek és Évinek küldjük, akik nem tudják, mit hagytak ki. :)

Vasárnap este pedig (ha már így visszafelé haladunk) egy zongorahangversenyen voltam török barátnémmal. Az egyik rokonának a cuki kis tanítványai léptek fel, a gyerekek kb. a derekamig értek, de 800-szor olyan jól játszottak, mint én, fénykoromban. :) A büszke szülők pedig felváltva csinálták a képeket róluk és a különös külföldi vendégekről, akik nyilván csakis az ő csemetéik zongorajátéka miatt érkeztek az országba.Amúgy nem ez volt az egyetlen fényképezkedésünk. A Tienanmenen is páran megállítottak, de volt, aki csak úgy sutyiban lekapott minket. Asszem a vidéki kínaiak is, akik a vakáció alatt fellátogatnak a fővárosba, elsősorban turistát nézni jönnek és csak másodsorban felvonulást nézni. A fiúk pedig, mint a gyerekek. Húzgálták a hajunkat, kacarásztak, lökdösődtek. Idióták.

Az utóbbi két napban állandóan mentem. Hol biciklivel (egy élmény volt :)), hol taxival vagy busszal. Egyre inkább kiismerem magam a környéken, bár azért amikor egyik este betévedtünk egy, a sulitól nem messze álló szerény kinézetű teaházba, és kihozta a népi viseletbe öltözött pincércsaj az étlapot, eléggé elszörnyedtünk. A legolcsóbb tea került 200 yuanbe (5000Ft)… Két tea árából Belső-Mongóliába kirándulhattam volna 5 napra. Úgyhogy felálltunk, és mentünk. Sikátorokban sétálgattunk, és bár az útikönyvek melegen ajánlják ezeket a külföldieknek, szerintem egy nagy rakás szemétdomb az egész. De az is lehet, hogy egyszerűen csak nem volt szerencsénk. Tegnap amúgy megismerkedtem egy viszonylag normálisnak tűnő kínaival, aki meginvitalt minket egy rockkoncertre. Nem tudom még, hogy megyünk-e, de mindent ki kell próbálni. :)