karácsony

Ismét elröppent egy hét, úgy, hogy jóformán alig csináltam valamit. Ebben nagyon jó vagyok ám. :) Kedden találkoztam Márkkal, de mivel törölték a gépét és csak későbbivel tudott jönni, a várva várt Mao-nézés elmaradt. Helyette sétáltunk egyet a Tienanmenen, bevetettük magunkat a hutongokba, kajáltunk, és gusztustalanságokat néztünk. Egyszer teszek majd fel ezekről képet, de még túl friss az élmény.
Szerdán pedig elérkezett a várva várt Szenteste. De először is egy kis bevezető, hogy a kínaiak miként képzelik el a szeretet ünnepét. Már hónapokkal ezelőtt felállították az első karácsonyfákat a város megannyi pontján. De ezeket ne úgy képzeljétek el, mint a szépen feldíszített, szaloncukros, gömböcskés fenyőket. Itt minél furább, annál divatosabb. Hogy a legtöbb fehér színű, még csak hagyján, de az óriás rózsaszín virágokon keresztül a kínai zászlócskákon és piros-sárga tehénkéken át (2009 a tehén éve) a zöld neondíszítésig ízléstelenül teleaggatják mindennel. Az elit bevásárlóközpontok viszont inkább a minimál stílust követik, sok helyen például fa sincs, csak neonlámpa meg a díszek. Továbbá a kis boltocskák előtti hangszórókból (ahonnan normál esetben egy-két mondatnyi reklám ismétlődik hónapokon keresztül 5 másodpercenként) is karácsonyi muzsikák harsognak. Az egészet megkoronázza, hogy a boltokban, éttermekben a dolgozók mikulássapkában szolgálnak ki. Mert ugye itt (angol szokás szerint) a Mikulás hozza az ajándékot, karácsonykor. Már aki egyáltalán tudja, hogy miről is szól a karácsony. Létezik ugyan keresztény kisebbség Kínában (kb. magyarországnyi népesség, de ez elenyésző), ők híven tartják a szokásokat (aranyvasárnap, templombajárás, adventi koszorú,stb.), viszont a nagytöbbség csak a "buli", az ilyenkor szokásos vásárlási láz meg a leértékelések miatt ismeri az ünnepet.

Kínán kívül is megoszlanak a nézetek a karácsonyról, ez kis csoportunk szokásaiban is megmutatkozott. Az oroszok, ukránok és más pravoszláv népek ugye január 7-én tartják, úgyhogy jövő héten is ünneplünk. Azt a szokást, hogy a Mikulás dec. 6-án jön és hogy a karácsony Szenteste+2 nap, rajtam kívül csak egy belga srác ismerte, ő is csak hallomásból, egy német barátjától. Bár a csoportunkból csak egy koreai srác keresztény, 25-én mégse volt hajlandó bejönni egy honfitársa se órára. Mi természetesen, ünnep ide-vagy oda, az órákat megtartottuk. Igaz, volt, amelyiken stílusosan horrorfilmet néztünk.

Na de jól előreugrottam. Szerdán délután rögtönzött teapartyt rittyentettem a szobámba (a hideg miatt újabban csak ilyesféle szórakozás jut...), ahol kibeszéltük a kolesz legújabb pletykáit. Eztán felfáradtunk a nyugati étterembe, hogy elfogyasszuk a szentestei vacsorát (bableves, töltött káposzta, kalács -a nyamvadt szerencsepénzük majdnem egy fogamba került- és forralt bor) egy rakás vadidegen bolgárral. Minden csak hamisítványa volt az otthoninak, és ráadásul azt bizonygatták, hogy ezek bizony bolgár nemzeti ételek. Rövid küzdelem után feladtam, hiszen ők csinálták a kaját, mi meg csak ettük. :-) A buli nem tartott túl sokáig, 11-körül már nyugovóra tértünk. Az ünnep többi napján folytatódtak a teapartyk, mandadrinevő versenyek, dvd-zések. Ennyit a karácsonyról.

Az órák amúgy újabban elég izgalmasan telnek, kínai szokásokról és legendákról tanulunk. Általában nekünk is be kell mutatni kis hazánk egy-egy specialitását, és én ilyenkor mindig sziporkázok. Kis pajtásaim minden órán alig várják, hogy elmeséljem, milyen különös szokások vannak Luca-napkor, hogy telik egy átlagos húsvét, vagy miről szól a Rege a csodaszarvasról. Kíváncsi vagyok, ki fogja megfizetni, hogy fellendítem a hazai turizmust. :)

Apropó, legenda. Régebben ugye meséltem, hogy az egyetemünk területén még egészen az 1900-as évek elejéig temető állt (az egyik buszmegállót ma is így hívják), és hogy a vélt, vagy valós szellemlátások miatt tavaly több koreai kollégám öngyilkos lett. A legenda újra életre kelt, ugyanis bolgár barátnőm (aki eddig röhögve ellenezte a szellemkérdést) múlt héten találkoztt eggyel a fürdőben. Bár nem ijedt meg, sőt vidáman meséli mindenkinek, ukrán barátnőm annyira pánikba esett, hogy azóta nem hajlandó egyedül fürödni járni. Társául engem kért fel, míg wc-re a szobatársa kísérgeti. Ez nagyon nem vicces, ha fitnessóráról hazatérve holtfáradtan már csak fürödni szeretnél, és be az ágyba, őt meg még meg kell várni, mert elszalad kajáért, aztán még hajat is mos. Úgyhogy irtóra örülök ezeknek a szellemeknek. :)

életjel

Viccesebbnél viccesebb ötleteket kapok e-mailben, hogy mi történhetett velem, mert ilyen sokáig nem jelentkeztem. De nem kaptam el a madárinfluenzát, se a sárgalázat és a kínai maffia se rabolt el asztaltáncosnak, egész egyszerűen csak zajlik az élet a megszokott mederben. Kínaiórák, fitnessórák (ahol új barátokkal és ellenségekkel gyarapodtam :) ), olykor-olykor egy kis koncert, és megismerkedtem végre a Pekingben tanuló magyar kollegináimmal is. Merthogy vannak ám olyanok. :) Szombaton bulizunk is egyet karácsony örömére.
Most viszont sietnem kell a csodálatos élőbeszéd-órára, aztán Márkkal (ha nem késik túl sokat a gépe) meglátogatjuk Mao Ce-tungot a kis mauzóleumában... A kis mázlista már ma megy haza. Na de nekem is már csak 22 nap... És mindenkire fogok időt szakítani, úgyhogy lehet tervezgetni. (elsősorban gasztronómiai programokra számítok :) )

magyar hét

Az elmúlt néhány napban még a szokásosnál is kevesebbet tanultam, köszönhetően egy kedves magyarországi tanáromnak, aki kínai körútja során Pekingbe is ellátogatott. :-)

A nagy alkalomnak megfelelően vele és egy újonnan megismert nagyon aranyos fiatal párral alaposan belakmároztunk egy jó kis indiai étteremben, kedden pedig megcsodálhattuk a Konfúciusz Intézetek éves találkozójának kiállítás-megnyitóját. Itt az az óriási megtiszteltetés ért, hogy személyesen is találkozhattam az ELTE Rektorával, meg még egy rakás okos emberrel a hazai Konfuciusz Intézetből. A jóból kicsi is elég, úgyhogy igen hamar távoztunk. Egyenesen át egy remekül felszerelt kis boltocskába, ahol összeválogattuk a vacsorához valókat. Ámulatból bámulatba estem, miközben ráleltem a magyar pirospaprikára, a magyaros koviubira (a külföldiek ezt pirospaprikával képzelik el), a magyaros szalámira és kakaóra, a tejfölnek látszó joghurtra, és mindenre, mi szem-szájnak ingere. A pénztárhoz menet összefutottunk még 2-3 magyarral, ami persze ezek után már teljesen természetesnek számított. Mint ahogy az is, hogy 3 hónap kemény önsanyargatás után végre isteni rántotthúst vacsoráztam mennyei krumplipürével, fenséges paradicsomsalátával és persze az elmaradhatatlan és pótolhatatlan jiaozivel, amit egy nagyon szimpatikus magyar szakos kínai lány készített. Az élményt az sem törhette ketté, hogy beleléptem a forró olajba, és csak még tovább fokozta, hogy vacsora közben magyar poénokon nevettünk magyarul, magyarokkal. :-)

A zsúfolt programok miatt a suli viszont teljesen háttérbe szorult, tegnap délben pedig csak folytatódott az ámokfutás, ugyanis állásinterjúra voltam hivatalos a felhőkarcoló-negyedben, ami sajnos a délutáni óráimon való részvételt is meggátolta. Egy Amerikába szakadt honfitársunk két éves kislányát fogom magyarul tanítgatni februártól, ha minden jól alakul. Kínában még ennyire intelligens emberrel nemigen találkoztam, úgyhogy a kellemes beszélgetés során csak úgy szívtam magamba a sokévnyi tapasztalatot. :-) Azt is megtudtam, hogy azért esett csak egyetlen egyszer az eső, mióta itt vagyok, mert a szmogfelhő nem engedi lecsapódni... És míg a külvárosban már 10 centis hó van, itt még csak tegnap délután láttam meg az első néhány hópihét, ami hamar el is tűnt a koszos, büdös belvárosban. Viszont a tudat, hogy tél van, engem is téli álomra kényszerít, így sportos napjaim most felváltja majd a pihengetős időszak...

A téli szünetben is egyrészt a hideg miatt, másodsorban pedig anyagi forrásaim szűkössége miatt nem utazgatok majd Kínában, mint ahogy eredetileg terveztem, hanem mást eszeltem ki. Tegnap drágaimádottédesaranyos szüleim már meg is vették a hozzávalókat, úgyhogy nem egész 34 nap múlva, 2009. január 14-én 5:30 perckor landol a gépem Ferihegyen. :-)

(persze, csak ha nem lesz sztrájk... :-D )

fitt-hét

Mit számít a fagy (a héten voltak olyan napok, hogy mínusz 8-10-fokokat mértek), most már aztán egy perc időm sincs unatkozni. A sportbérletnek köszönhetően kipróbáltam egy fantasztikus hastáncórát, egy röhejes hip-hopot és egy izgalmas balettórát (a' la klasszikus kínai :) ), de már a spinningbe is annyira belejöttem, hogy tegnap szétesett alattam a bicikli. Olyan izmos leszek, mire hazamegyek, hogy hajjaj...

Esténként meg tolmácsolgattam Bálintka családja és egy kínai akupunktúrás orvos között. Na jó, ez így erős kifejezés, de tényleg valami olyasmit csináltam, és tök jó volt. :-)

Aztán csütörtök este koncerten voltunk az orosz brigáddal egy igen lepattant kis lebujban, ahol amatőr külföldi bandák léptek fel. Úgyhogy másnap jól esett a suli és a korcsolyázás... Mert kis osztályom végre összeszedte magát, és újabban minden hétre szervezünk valami roppant izgi csapatépítő programot. Ugye a falusi utcákon való edzőcipős csúszkálásokat leszámítva eddig csak egyszer korcsolyáztam életemben drága kis barátnémmal, akinek sajnos nem írhatom le a nevét, mert akkor anyukájáék, ha nézik a blogot, esetleg megtudják, hogy anno közgáz doga helyett inkább a Városligetben bénáztunk, és lesz ám nemulass. :-) Szóval egyedül indonéz barátnőmben bíztam, aki még jeget se látott, úgyhogy az első kört a korlát mellett bicegve tettük meg. Utána már olyannyira belejöttünk, hogy elhatároztuk, benevezünk a következő téli olimpiára, már a ruhákat is kiválasztottuk. A közös megpróbáltatások annyira összekovácsoltak minket, hogy végre fel mertem tenni azt a kérdést, ami leginkább csiklandozta a fantáziámat Indonéziával kapcsolatban. A kannibalizmust. Nem tagadta, Indonéziában tényleg élnek apróbb szigeteken kis kannibál törzsek, de ez az indonéz lakosságot teljesen hidegen hagyja, mert csak egymás között táplálkoznak. Úgyhogy már meg se kérdeztem ezek után, hogy mit gondol a kutyaevésről...

múzeum, új szobatárs, sport

11 hónap után az élet újra beindulni látszik. Vasárnap, hogy a hét utolsó napját se lustálkodással töltsük, még gyorsan körbenéztünk a kínai Tudomány és Technika Múzeumában, ami túl sok maradandó nyomot ugyan nem hagyott bennem, de legalább mínusz egy. :-) Ugyanolyan, mint az otthoni Tudomány és Technika Háza, ugyanúgy bicikliztünk a magasban, voltak itt is szétszedett autók, lehetett játszani mindenféle számítógépes játékon meg 3D-s teremben, volt űrmozi és robotkutya, de megcsodáltuk még az önműködő zongorát is, megszeretgettük az olimpiás óriásplüssfigurákat, és természetesen óriásbuborékot is fújtam a drága kis ex-szobatársaimnak. Ezekután egy planetárium-kinézetű óriáslabdában megnéztünk egy víz alatti természetfilmet, ami valóban érdekfeszítő volt, kár, hogy nem értettünk belőle semmit.

Aztán. Hétfőn, amikor vége lett az óráimnak, és visszatértem a szobámba, ráeszméltem, hogy végre van szobatársam! :) Nagyon kis félénk volt, először csak az aprócska farkincáját láttam meg, mert mihelyt észrevett, rögtön lemászott az ágyam mögé. Gyorsan szóltam a recepcióscsajnak, hogy hozzon valakit, aki segít elkapni. Persze addigra már minden lány megtudta a szinten, hogy egerem van, és mindenki ott visongatott az ajtómban. Még láttuk kétszer fel-alá szaladgálni a szobában, de túl gyors volt, és szerintem félt is a lányok sikítozásától, úgyhogy nem sikerült megfogni. Végül egy ragasztóspapír formájában érkezett meg a segítség, és miután a takarító meggyőzött, hogy nem fog belehalni, elhelyeztük a szoba egy központi helyén, majd megspékeltem egy kis rákos chipssel. Amíg én vacsoráztam, egérkénk is bekajált, mire visszaértem, szegényke már ott szenvedett a ragasztóban... Nagyon picike volt még. :( Gyorsan szóltam is a takarítónőnek, hogy segítsen leszedni (vagy adjon egy kesztyűt), és engedjük el odakint. Hosszas hezitálás után (a kínaiak különösen félnek az egerektől) végül kivette a kezemből, és kiszaladt vele, hogy majd megoldja, ne aggódjak. Remélem, hogy nem lett belőle vacsi.... :-S És azt is, hogy nem lesz következő epizód Patkányanyu visszavág címmel....

Miután konstatáltam, hogy újra egyedül vagyok, és hogy tényleg nem ártana venni egy kisnyuszit szobatárs gyanánt (szombaton majdnem vettem egy nagyon édeset :-) ), elindultam életem első kínai fitnessórájára. A sulinktól nem messze van egy tök jó kis wellnessközpont, ott vettem egy félévig korlátlan felhasználhatóságú bérletet röpke 15000 ft-ért... Természetesen itt is kellett alkudni, és bár kis kínai személyi edzőm igen nyomatékosan azt javasolta, hogy inkább vegyek 2x3 hónapos bérletet 36000 ft-ért, megegyeztünk ebben a kedvezményes árban, azzal a feltétellel, hogy néhanapján tanítgatom majd angolul. Amúgy egy kínai fitness-stúdiót teljesen úgy kell elképzelni, mint otthon, azzal a kivétellel, hogy otthon nem bámul mindenki. Ami mondjuk nagyon idegesítő, de idővel kezelhető. Például rámosolyogsz, visszakancsalítasz, ilyenek. :-)

Futással kezdtem, aztán részt vettem egy spinning-órán. A csaj amúgy egy hajcsár volt, úgyhogy jól kifáradtam. :-) A mai napra indiai táncot választottam ki, meg még lehet, hogy bevállalok egy jógát. Úgyhogy végre nem unatkozom... De mikor fogok így tanulni?!?

Ma délelőtt meg a nagykövetségen voltam, vízum ügyben érdeklődni. Úgy gondoltam, hogy mivel az otthoni Kínai nagykövetségen kizárólag kínaiak dolgoznak, akik nem beszélnek magyarul, itt majd magyarok fognak, akik nem beszélnek kínaiul. A háttérben ugyan láttam pár magyart, de természetesen nekem kínai jutott. Nem is tudott segíteni a problémámban, úgyhogy attól félek, megint megkezdődik a jó kis kínai bürokrácia...