Nanjingi kultúrhétvége

Örüljetek, visszatértem. :-)

Csütörtök délután, mielőtt vonatunk rövid kis kiruccanásunkra elindult volna, még egy utolsó búcsúpillantást vetettünk az állomás mellett álló KFC-re. Legnagyobb megdöbbenésünkre a hangszórókból épp a Magyar Csárdás egy népszerű helyi feldolgozása szólt, úgyhogy október 23-a révén igencsak megérintett bennünket a honvágy és a nemzeti érzés. A kellemes melankóliát végül a vonaton támadt roppant népszerűségünk, az olykor-olykor ránk pottyanó, cseppet sem apró emberkék, a zoknikat és elektromos játékokat visítva áruló kalauzok, a hangszóróból harsogó fantasztikus kínai popzene és az állandó, guszti kis krákogó-büfögő köpködések törték ketté. A 15 órás út után igen kellemesnek találtuk interneten foglalt nanjingi szállásunkat a segítőkész recepciós lánnyal, az édes kis rotweilerrel és a pihepuha ágyikókkal. Rövid pihenés után találkoztunk Márkkal és Gergővel, majd megbeszéltük, hogy mi mindent szeretnénk megnézni az elkövetkező két és fél napban. Zheng He (eltés szakdolgozatom leendő sztárja) sírját, a híres Konfuciusz templomot és Szun Jat-szen mauzóleumát az anyagi problémák elkerülése végett csak kívülről, valamint a '37-es nanjingi mészárlás emlékmúzeumát. Este pedig végre elkezdődött a várva-várt lépcsőparty a fiúk csoporttársaival. Megismertük Charlotte-ot, a bálnalányt, Márk blogjának állandó főszereplőjét, majd belevetettük magunkat a csodás nanjingi éjszakába. Nem maradtunk túl sokáig a mögöttünk álló fárasztó utazás és az édes kis néger srác miatt, aki kitartó támadást indított, hol Lelle, hol Reni, hol Márk megszerzéséért. :-)

A másnap csodás volt. Egyedül az elragadó, híres-neves Jangce-hidat sikerült megnézni, illetve kóvályogtunk egy, a pekingiekre igencsak hajazó bevásárlóközpontban. Este viszont folytattuk, ahol abbahagytuk előző nap, és megmutattuk ezeknek, hogy hogy buliznak a magyarok. :-)

A hostelből való kicsekkolásunk kis híján kínos botrányba torkollott, ugyanis majdnem megvertük a kedves kis recepcióslányt. Pénteken délután ugye megkértük, hogy vegye meg visszafelé az alvós vonatjegyünket, hiszen ez is a szolgáltatásai között szerepelt. Vasárnap reggel azonban kiderült, hogy mivel nemhogy alvó jegyet, még ülőt se kapott (mert "elfelejtette"), végig kell majd állnunk a röpke 11 órás hazautat... A hangulat akkor hágott a tetőfokára, amikor el akarta volna kérni a 20 yuanes szervízdíjat. Ezek után érthető, hogy a nap hátralevő része milyen boldogan telt. Már csak a kutyahúst szerettük volna megkóstolni (én tényleg az utolsó pillanatig hezitáltam), de végül nem találtuk meg az éttermet, ahol Charlotte kóstolta. (úgyhogy most megnyugodtam, de folytatom a hezitációt) Végül fájdalmas búcsút vettünk kis csoporttársainktól...

A vonaton végig a bőröndökön ücsörögtünk és élveztük az ajtó résein befújó hűs szélvihart, valamint a tömény dohányfüst és a toalett kellemes illatát. Csak úgy röpült az idő. Miután majdnem kiolvastam a Drakulát kínaiul és angolul, az utolsó egy órára végül sikerült ülőhelyet találni. Csak annyi a baj, hogy nem tudok ülve aludni. :-)

Pekingbe érkezésünk után nem sokkal órám volt, dolgozattal. Azt még megírtam, de a hátralevő 3 órányi izgalomból csak annyit érzékeltem, hogy állandóan leesik a fejem. Végül este fél 8-kor tértem nyugovóra lázasan és fájó torokkal. De egy élmény volt, puszi érte mindhármótoknak. :-)