sportverseny

Teljesen felbolydította diáknapjaink nyugodt folyását az egyetemi sporthétvége. Tegnap kezdődött az egész, és mivel az eredeti időpont a múlt hétvége volt (amikoris Nanjingban időztünk) abban bíztam, hogy megúszom a versenyeken való részvételt. Ám még hétfőn bejelentette a kedves kis tanárnénim, hogy kiválasztott 3 embert a csoportból, akinek péntek reggel képviselnie kell kis hazáját a nyitó felvonuláson... Ráadásul még egy izgalmas vonatozós csapatversenyre is felíratott, mert nélkülem sajnos nem lett volna ki az egyik nemzetközi csoport...

Így hát mámoros hangulatban és direkt erre a célra csináltatott exkluzív szabadidőnkben ott dideregtünk már hajnali fél8-kor az egyik sportpálya mögött, hallgatva a buzdító instrukciókat és magolva az indulót, amit majd énekelnünk kell. Emellett szerszámként a kezünkbe nyomták a zászlónkat (dicséretes, hogy orosz nem volt, magyarból viszont kettő), a fejünkbe pedig egy olimpiás baseball-sapkát, aminek fő funkciója, hogy a zsűri elé érve, a sapkát levéve minden kedves résztvevő megcsodálhassa az eltérő hajszínünket. Mivel fiatal korom okán lemaradtam a hazai kommunista felvonulásokról, így olykor egy filmben éreztem magam. A hangfalakból harsogó indulók, a zászlók, a fényképező, éneklő, integető közönség, a lelkesen, de rendezetten menetelő csoportok után kicsit illúzióromboló volt az utolsóként bevonuló, ordítozó nemzetközi csürhe, de kétségtelenül mi arattuk a legnagyobb sikert. :-)

Néhány izgalmas köszöntő szöveg, a kínai himnusz és egy kung-fu bemutató után viszont végre elkezdődhettek a várva várt megmérettetések. Hosszas tanakodás után kiderült, hogy a vonatos versenyünk csak ma délelőtt lesz, vagyis csak lett volna, mert ma hajnalok hajnalán kiderült, hogy a fele csapatnak más elfoglaltsága akadt, úgyhogy azt hiszem, már örök rejtély marad, hogy mit is takart volna valójában.

Mivel ennek hála, további pénteki elfoglaltságaink elmaradtak, gyorsan el is kezdtük szervezni az esti haloween-partyt. Teljesen egyértelmű volt, hogy angyalkának öltözök, így a délután hátralevő része a szükséges kellékek felkutatásával telt. Szárnyakat sajnos nem találtam, de lehet, hogy az már kicsit túlzás is lett volna. :-) A buli amúgy nem volt nagy szám, de még mindig nem unom, hogy az Alphában egy este alatt lejátszák 4-szer ugyanazt a Jackson-számot.. :-)

A nap csodája azonban a felettünk lévő japán étteremben történt. Mióta itt vagyok, nem éreztem ekkora boldogságot. Elég ez a néhány szó: rántott disznószelet, sajttal töltve, salátával... (és természetsen rizzsel :-) )