72. nap

Tudom, tudom, már egy hete nem írtam, le is sül a képemről a bőr... Viszont nem sok minden történt az elmúlt néhány napban, úgyhogy nem lesz nehéz összefoglalni.

Alig vártam, hogy eljöjjön a múlt péntek. Én kis naiv azt hittem, hogy a negyedévi vizsgák vártnál is jobb eredményeit egy remek kis kínai bulival pecsételjük majd meg. De sajnos az orosz-bolgár-ukrán partydelegáció keresztülhúzta a számításaimat azzal a valóban megfontolandó indokkal, hogy ha pénteken bulizunk, akkor nem bírunk elkészülni a szombat este fél 7-kor kezdődő Kung fu-showra. Végül meggyőztek, így már 11-kor nyugovóra tértünk.

Szombaton még egész jó idő volt, úgyhogy sokat bicikliztem, sőt, még pizzázni (azaz melegszendvicsezni) is voltam. Azóta amúgy annyira lehűlt az idő, hogy a moszkvai lány minden reggel attól retteg, hogy a kb. 300 méterre lévő tantermünkhöz menet útközben véletlenül megfagy. A kínaiak viszont (kb. mint a finnek) még mindig nem szoktak le a riksázásról, és azt se érzik még szükségesnek, hogy a meztelen fenekű kisgyerekekre végre valami normális nadrágot adjanak. Hiszen ezek a praktikus kis emberkék kitalálták, hogy sokkal kényelmesebb, ha vágnak a nadrágocskák hátuljára egy jó tízcentis lyukat, így ha a gyerek szükségét érzi, csak leguggol és már kész is. Én például Mao mauzóleuma előtt (ami egyébként szentségtörés), metróaluljáróban, sőt, még egy bevásárlóközpontban is tanúja lehettem egy-egy ilyen akciónak.

Végül eljött a szombat este. A Vörös Színházban néztük meg a világ minden bizonnyal legfantasztikusabb kung fu-showját. A hely amúgy méltó a nevéhez, tényleg egészen vörös, de egyébként az otthoni színházak szerintem sokkal igényesebbek. Legalábbis abban a tekintetben, hogy a büfé mellett (ahol amúgy ugyanazokat a pálcikára fűzött fincsiségeket, főtt kukoricát, és édes popcornt lehet kapni, amit a piacokon és a sikátorokban) bazárosok is helyet kapnak, akik csillagászati árakért próbálják a külföldiekre rásózni a Puma-táskát meg a kis piros Mao Ce-tung verseskötetet.

Az előadás amúgy fantasztikus, csodálatos, káprázatos, lenyűgöző, bámulatos, hihetetlen, eszméletlen volt, az elejétől a végéig katarzisban voltunk. (egyedül az volt kicsit kiábrándító, hogy a színészek a sok külföldi miatt angolul tátogtak). A darabot amúgy egy rakás saolin szerzetes játszotta 3 balett-táncossal. Irtó jól meg volt koreografálva, és voltak benne olyan részek is (pl. szuronyokon, lándzsákon feküdtek), hogy nézni sem mertem... De szavakkal ezt nem lehet leírni, valóban látni kell. Ha valaki netalántán olyan őrültségen töri a fejét, hogy meglátogat, az biztos lehet benne, hogy a Nyári Palotába és erre az előadásra mindenképp el fogom cibálni. Ezért tényleg megérte Kínába jönni. :-)

Gondolom mondanom sem kell, hogy a szombat kései (22:00) hazatérés miatt az aznapi party is elmaradt.

Vasárnap egy apró látogatást tettem a híres-neves Zhongguancunba, ahol szótárgépet kerestem Nórikának. Ez a Kínai Szilikonvölgynek is emlegetett terület magába foglal vagy 20 db 15 emeletes óriás-bevásárlóközpontot, ahol csak és kizárólag elektronikai cikkeket lehet kapni. Természetesen alkudni itt is kötelező...

Hétfőn, kedden, szerdán (csak hogy haladjunk :-) ) semmi érdekes nem történt... Ja mégis! Szerda délután kis csoportunk keménymagja kedvenc tanárnéninkkel bevacogott egy hotpot-étterembe, ahol bájosabbnál bájosabb képek készültek. Rájöttem, hogy a kínaiak még a húsok előkészítéséhez se értenek, így anyukám unszolására úgy döntöttem, hogy ha majd nagyon penge leszek, kiadok egy kínai nyelvű magyar szakácskönyvet, és jól meggazdagszom. :-)

Most amúgy a suliban épp betegségekről, kórházakról, higiéniás állapotokról és az egészségügyi rendszerről tanulunk, az egyik lány ennek örömére hirtelen rosszul is lett az egyik órán, és úgy tűnik, hogy én is összeszedtem egy kis sárga lázat. Tanulunk, tapasztalunk, gyakorlunk. :-)